Krupnyik

Hétfő este úgy döntöttem, hogy magányra föl!
Beállítottam az ébresztőm kedd reggelre és lefeküdtem aludni.
Kedden felkeltem, rétegesen felöltöztem és kimentem a buszállomásra.
Volt a táskámban meleg-ruha, uborka, a Bűn és Bűnhődés, némi pénz, ásványvíz és egy pléd.
A buszállomáson random kiválasztottam egy buszt, és a végállomásig kértem jegyet. Nem érdekelt, hogy mennyi idő az utazás, hogy hol is van a végállomás, vagy hogy van-e busz visszafele. Csak menni akartam, bele a magányba, a csendbe.
Krupnyik, a végállomás egy poros kisváros, jobban mondva falu Blagoevgrad közelében.
A környező falvakhoz képest egész magasan fekszik, páratlan hegyi levegőjével, zöld mezőivel gyorsan belopta magát a szívembe.
Először kimentem egy mezőre és ott olvasgattam, utána meggondoltam magam és bementem a "központba". Ez a templomot és a körülötte lévő házikókat jelöli, találtam egy éttermet is. Olcsón ebédeltem kiadósat, a falusiak az étteremben megfordították a székeiket, hogy engem nézhessenek. Nem jöttem zavarba, ott volt nekem a könyvem. Bármikor felnéztem a könyvből, volt, aki nézett, bár nem voltak sokan a vendéglőben. A pincérlány is nagyon kedves volt, nem kellett a kezem sem felemelni, ha ránéztem, már az asztalomnál állt.
Nem siettem, olvastam evés közben, és lassan ettem. Nem is tudtam egy fél tányérnál többet megenni a tésztámból, van valami abban, hogy lassan kellene enni.
Az árak megengedték, hogy bővebb borravalót hagyjak mint szoktam és ez jól esett.
Ebédem végeztével kiültem a templom mellett egy padra olvasni.
Sütött a nap, csak egy kis szellő fújt. Az idő pont nekem kedvezett.
Több órát ültem ott a padon, ez a csoda segített abban, hogy tovább olvassam a regényt. Dosztojevszkij kemény dió, szerintem nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom, meg kell érni hozzá. Ezt a regényt én legalább ötödször kezdtem el, most jutottam túl először a holtponton. Nagyon jól esett.
Közben láttam nőket, akik a mosott ruhát teregették, munkásokat, akik leültek egy kávéra és mentek is tovább, egy bácsit, aki a tetőt csinálta és minden arra járó asszonytól megkérdezte, hogy hova-hova. Láttam néniket, akik papucsban igyekeztek a boltba és fiatalokat, akik egy keddhez indokolatlanul csinosak és szépek voltak.
Délután három-négy óra körül a gyerekek csapatosan mentek haza az iskolából, igazán felszabadultak voltak. A kóbor kutyák itt ugyanúgy védik a területüket, mint egy-egy háznál, nagyon dühösek voltak, ha csak a tér határáig is merészkedett egy másik.
Mikor éreztem, hogy egy órán belül jön a szürkület, elindultam arra, amerre a buszmegállót sejtettem, ugyanis a busz behozott a templomig, de nem onnan indult.
Egy kedves iskolabusz-sofőr segítségével megtaláltam a "buszállomást". A bácsi nagyon segítőkész volt, gondolom én voltam az első turista a faluban és ennek ő is érezhette a súlyát. Kedvesen megkérdezett, hogy orosz vagyok-e, mert oroszul is tud, de szívesebben beszéltem bolgárul.
Mielőtt helyet foglaltam a "buszállomáson", hogy tovább olvassak, elszaladtam a vegyesbolt-kávézó nem is tudom minek nevezzem üzletecskébe a menetrendről és a pontos időről érdeklődni (volt nálam óra, de olyan jó hallgatni a nénikéket, mikor beszédes kedvük van). Megkérdeztem azt is, hogy használhatnám-e a mellékhelyiséget.
Persze, amikor pénzért kutakodtam kinevetett a nénike, nehogy már fizessek, csak arra két, hogy húzzam le magam után. Ez volt az első alkalom Bulgáriában, hogy nem kértek 50 sztotinkát a wcért.
A wécé még megér egy misét, bár nekem nem különös, mégis azt gondolom, hogy olvasóim nagyja meglepődne rajta. Kerti wécét (remélem) már mindenki látott. Azok, aki olyan szerencsések, hogy utazhattak, és olyan vagányak, hogy keletre vagy délre mentek, műr láttak taposós (guggolós, francia, ezer neve van) vécét is. De ennek a kombinációja! Na az a mesés. Ilyet először az állatkertben láttam, nem akartam hinni a szememnek. Nos, ezen a helyen még le is lehetett húzni, egy kerti slag segítségével.
Lépjünk túl a mosdón, a néni megkérdezte, hogy biztos lehúztam-e, részletes eligazítást adott, hogy hogy jutok el a "buszállomásig", egyébként csak halkan mondom, de az ablakából látszott.. Érzéken búcsú, minden jót, szép napot..
És kiültem olvasni a "buszállomásra" amit mi Magyarországon inkább a buszmegállóCSKA kicsinyítőképzős főnévvel írnánk le.
És ekkor történt meg a csoda.
Naposparton az ember(lánya) ücsörög a buszmegállóban, lelassít mellette egy taxi, lehúzza az ablakot és megkérdezi, hogy buszjegyárban beviheti-e Burgaszba. Ez normális. Találékony nép a bolgár, drága a buszjegy, jól jön az a taxisnak.. Naposparton ezt meg is tehetik, sok az utas, alkalomadtán Szozopolban is előfordul ilyen.
De hogy Krupnyicában! Az Isten háta mögött, ahol (majd lehet látni a képeken) a templom (az abszolút centrum) háta mögött legel a birka, és egy kávézóboltnak kerti guggolós vécéje van, hogy Krupnyicában, aminek nem jutott önálló irányítószám és vélhetőleg sosem járt turista lelassít a taxi és benyögi a jól ismert kérdést!
Na ezt nem hittem volna.
Megtörtént, taxival mentem vissza a fenséges úton, források, viaduktok, ormótlan hegyek, birkanyájak. A hegységek már nem ezerszínűek, mint Kriszi és Moncsi ittjártakor, hanem egységesen bronzszínűek, de ennek is megvan a pompája. Néhol kilátszik egy kis sötétzöld, ott örökzöldek nőnek, és egy-két csúcsot kitakar a felhő.
Gyönyörű napom volt.

Képek:
A mezőről, ahol olvastam



A mezőről, ahol olvastam a falu első házai és a barikák



A főtéről fotózva (gyönyörűek a hegyek és ez óriási volt, bár a fotó ezt nem adja vissza)



A "buszállomás"ról visszafotóztam a "főtér" irányába (a kép jobb fölső sarkában ott a templom)







Csúcsok felhőben



A buszállomás



Látkép



Krupnik, a környékbeli legmagasabb hegycsúcs és a templom



A templom közelről