Valami olyat szerettünk volna látni, amit eddig még nem.
Megtudtuk, hogy van a városban egy állatkert.
Sok séta után találkoztunk a nénivel, aki utcán grillezte a paprikát és nem akart fényképeken szerepelni.
Megtudtuk tőle, hogy már közel járunk, szóval bátran folytattuk utunkat.
Bátorságunk eredménye nem maradt el, hamarosan megérkeztünk az állatkert régi-régi bejáratához, hol fejenként 50 azaz ötven sztotinka beugrót fizettünk. (ez közel 75 fotint)
Szabályos levélszőnyeg fogadott minket és bár száz ágra sütött a nap, a természet tudtunkra hozta, hogy ez már a vénasszonyok nyara. Valahogy eszünkbe sem jutott lejjebb vetkőzni.
Nem sokkal később nagy sipákolásra lettünk figyelmesek: ez a kiskacsa elveszítette a mamáját, aki nagyon igyekezett őt visszaterelni a csoportjához, de végül ráunt és elment úszni.
Szorosabb barátságot kötöttem egy nyúllal,
majd egy szarvassal.
A következő kép bizonyíték arra, hogy Hézső Dorina nem fél a kezecskéit a nagymacskák ketrecébe dugni és Kasia kameráját sem félti.
A következő kép bizonyíték arra, hogy Kasia fél a fejét mindenféle szőrmeállat ketrecébe dugni, de szívesen venné, ha mégis lefotóznám vele, mert illik a sáljához.
Ez a kép ismételten azt bizonyítja, hogy nem féltem a kezem (a kameráról nem is beszélve) mindenféle alvó oroszlánuraktól, illetve a nejüktől.
Az állatkerti móka után ismét nyakunkba vettük a várost, ahol a villanydrótokon mindig fennakad valami.
Az óváros rögtön belopta magát a szívembe.
Nyoma sincs a nyárnak, mindenütt színes leveleket látni.
A templomhoz közeledve egyre több nekrológot láttunk.
És egy perc múlva megérkeztünk a templomudvarba.
Ahol hangos nyávogással üdvözöltek.
Kasia megvárt a kertben, amíg gyertyát gyújtottam.
Kifele rácsodálkoztunk a mókás kútra.
Ezután arra gondoltunk, hogy megkeressük az éttermet, amiről a lengyelek meséltek, mert már nagyon éhesek voltunk.
Sokat sétáltunk, mire felértük ésszel, hogy telefonos segítség nélkül nem lesz meg az étterem.
Megérte telefonálni, az étterem gyönyörű volt. Fehérre meszelt deszkái a patak fölé hajlottak.
Ezen a képen az ételmaradék látszik, amit már nem tudtunk megenni, miután jóllaktunk.
Ez pedig itt a látvány, az én ülőhelyem mellől. Csupa ősz.
Hazafele a séta mellett döntöttünk, leginkább azért, mert le kellett gyalogolni azt a sok mindent, amit összeettünk. (ezt a minaretet lazán egy buszmegálló mellől vettük észre, mecsetet nem találtunk a közelében)
Még egy eltévedés lazán belefért a hazaútba, de ez nem is baj, mert volt mit ledolgoznunk.
És mint mondtam, ebben a városban a villanydrótokon minden fennakad.
Szerencsésen hazaértünk, nagyon szép napunk volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése