A terv az volt, hogy fogok egy busz Szófiába (Mi sem egyszerűbb -gondoltam akkor) és Szófiában elérem azt az este 10kor Budapestre induló buszt, amiről Sterján az interneten olvasott (majd utána felhívta az irodát, hogy biztos van-e).
Szóval a bonyodalmak ott kezdődtek, hogy a buszpályaudvar kiírása szerint (ami sosem mérvadó) az utolsó szófiai busz 15.30-kor elment. Mellbevágott, hogy finoman fogalmazzak, de sebaj. Közel a vasútállomás. Átsétáltunk az amúgy is nagy csomagommal, és láttunk egy vonatot. Gondoltam megkérdezem hova megy, mielőtt felszállok. Hát, ez hülye ötlet olt, ugyanis a forgalmista akitől megkérdeztünk, hogy hova megy a vonat válaszolás közben jelet adott a mozdonyvezetőnek, elindította a vonatot, majd mosolyogva közölte, hogy hajnal ötkor megy a következő. Köszi nagyon.
Én már épp belenyugodtam volna a tényállásba, mikor a belga szobatársam emlékeztetett, hogy Anya és Tatus szülinapjáról van szó, illene időben megérkeznem. (Ő valahogy úgy fogalmazott, hogy "Olyan nincs, hogy nem mégy.")
Visszamentünk a blagoevgradi buszállomásra (ez a manőver kevesebb mint fél percet vett igénybe) és vártunk. Vártunk, busz híján a csodára, aki egy taxisofőr képében érkezett meg. Elmondta, hogy az utolsó busz nem 15.30-kor, hanem 18 körül ment el, de ezzel nem voltunk kisegítve. Felajánlott egy csillagászati összeget, amiért elvisz Szófiába. Mindkettőnket. De mivel csak én akartam menni, nagyon nem érte volna meg. Azután eszébe jutott, hogy 8kor indul Dupnyicából egy busz Szófiába, és hogy 30 leváért elvisz. Ez már valami volt, Dupnyica közelebb van Szófiához és megígérte a sofőr, hogy mindenképp eléri nekem a buszt.
Elindultunk. Integettem a szobatársamnak és belevágtam az utazásba annak a teljes tudatában, hogy Dupnyicától Szófiáig és Szófiától Röszkéig (úgy gondoltam ott majd lekéredzkedek) buszon utazom.
Dupnyica előtt nemsokkal elértünk egy másik buszt, ami előtt lefékezett és keresztbe állt az úton a sofőröm. Kiderült, hogy ez a busz is Szófiába megy, ahogy a buszsofőr mondta: Szerencséd van. 25 levát fizettem a taxisnak, 7et a buszsofőrnek.
Robogtam Szófiába, annak a tudatban, hogy minden rendben lesz, veszek jegyet a buszra, ha ez nem menne, akkor lefizetem a buszsofőrt (a jegy árával) és már itt sem vagyok.
Időben érkeztünk Szófiába, átbattyogtam a nemzetközi buszállomásra és bátorkodtam megkérdezni egy szimpatikus biztonsági őrnőt, hogy honnan indul a budapesti busz.
Milyen busz?
Na itt már éreztem, hogy nem okés a dolog. A hölgy kedvesen fölhajtott nekem egy athéni, egy isztambuli és egy bukaresti járatot(az már majdnem Budapest ugye..). Budapestiről semmit sem tudott. Körbejártam, bementem abba az irodába, aminek az ablakán 30cm-es betűkkel ki van írva bolgárul, hogy Magyarországra menő buszok. Az irodista pasziánszozott (Radosztinnal a török határon láttunk már ilyet, szerinte azok játszanak munkaidőben pasziánszal, akik nem elég intelligensek ahhoz, hogy jobb játékot keressenek) szóval a pasziánsz érdekes játék, időre megy... tehát irodista aki az utasok informálására szerződtetett, egyszerűen elküldött a francba.
Csomagjaim súlyával mit sem törődve átrohantam a belföldi buszállomásra(itt szó sincs már battyogásról, szorított az idő) és ott kutattam valami magyarázatot arra, hogy nincs busz. Útközben megállítottam egy Nisből érkező buszt, hátha még az este visszautaznak (az is jobb mint a semmi) de nemleges választ kaptam.
A belföldi buszpályaudvaron kisebb nevetőrohamot kaptam, majd a csomagmegőrző fiú és a biztonságiőr bácsi segítségével megostromoltunk a hírlapárus nénit és egy vadiúj Európa térkép kibontására köteleztük.
Négyen tanakodtunk 5 percig a térkép fölött és arra jutottunk, hogy vagy Belgrád, vagy semmi más.
És jött a briliáns ötletem.
Megköszöntem mindenkinek mindent, egy helyi néni segítségével föltérképeztem, hogy hol a vasútállomás és a fizika törvényeit meghazudtolva átrepültem a vasútállomásra.
Persze a belföldire és persze ezt nem tudtam. 20 perc ment el az életemből mire egy nyugdíjas néni segítségével kiderítettem, hogy hol a nemzetközi. A belgrádi vonat pont akkor ment el, mikor odaértem. Tökéletes.
Na most mi legyen?
Ezt kérdezte a bőröndöm mindhárom nyikorgó kereke, ezt kérdezte minden körülöttem, pénzem nem volt elég, hogy hotelben szálljak meg, a városközpontban ki is álmodna olcsó szállásról, ha lenne is, miért lenne elérhető este 11kor, és ki az a hülye aki 20éves lány létére majd leadja a csomagjait a csomagmegőrzőn és egy ki tudja kiktől hemzsegő váróteremben alszik/ idegeskedik / szodokuzik másnap délelőtt 10ig (amikor az igazi magyarországi buszok indulnak)? Mennem kellett, ez tiszta volt.
Sok telefont lebonyolítottam, senkit nem akartam azzal terhelni, hogy az éjszaka kellős közepén a külvárosból feltaxiztatom a belvárosba, hogy hazavigyen, hogy reggel visszaindíthasson, ráadásul az erasmusos csoporttársaim kollégisták, Sterján szófiai kollégái alig ismernek, Jérát már kb 6 órája ismertem, milyen lett volna az ő ismerőseit hívogatni.. szóval jött a csoda, ismét.
Egy taxisofőr meghallgatta a történetem, felajánlotta, hogy 60 leváért elvisz a bolgár-szerb határig, ott a vámvizsgálatok miatt egyébként is legalább egy órát vár minden vonat. (Szófiából kifele levillogott az útról egy autót, aki a pénzváltós haverja volt és az út szélén váltottak nekem leváról eurót)
Tehát az új terv szerint elutaztam volna Belgrádig, kb hajnal 4-5re értem volna oda, onnan pedig akkor már indulnak az első vonatok és elutaztam volna a Vajdaságig, onnan pedig már gyerekjáték lett volna.. VOLNA
A taxisofőr ugyanis a határnál kitett, de a közútinál. Onnan (mint helyben megtudtam) egy kilométer vissza a vasúti. Gyalog. Szemerkélő esőben. Egy kivilágítatlan úttesten, ahol nem tudom húzni a bőröndöm... hát azért el nem mentek itthonról, vagy legalábbis már nem ekkor.
Tehát. Hézső Dorina áll egy közúti határátkelőnél súlyos háromkerekű bőröndjével.
Taxi sehol. A taxis telefonszámát minek kértem volna el és újra: mit csinálnék Szófiában éjfélkor.
A személyautósok nem barátkoztak velem, ha melléjük értem bezárták az ajtókat.
Ilyenkor azt hiszem minden normális ember elsírja magát.
Valahogy ez eszembe sem jutott. Ott álltak pár méterre tőlem a Coca-cola reklámból jól ismert óriások, a kivilágított kamionok.
A Józaneszem megkérdezte, hogy: - Jajj már Dorka, hát ezek honnan tudod, hogy hova mennek?
De a Józanész is tudta már a választ, én a Herman koliban laktam, és ott megy el nagyjából minden Nyugat-Európába tartó bolgár és török kamion a néhai szobám ablaka alatt. Hányszor dübörögtetek ti el ott a könyvtár ablakánál.. igazán segíthetnétek rajtam..
A következő pillanatban már az egyik (karácsonyfára leginkább hasonlító) óriás ablaka előtt ugráltam. Nem tudom pontosan, hogy mennyit kellett ugranom ahhoz, hogy észrevegyenek, mert a kamion ablakai nagyon magasan vannak. A török sofőr kicsit beszélt németül, gyorsan megértette, hogy mi a bajom, és átirányított a kollégájához, akinél volt még egy hely. A határon kb egy órát várakoztunk ezidő alatt banánt és mogyorót eszegettünk, feketekávét ittunk és kiválasztottam a Sherlock Holmes című filmet. Sok előítéletem volt, mikor megkérdezte, hogy akarok-e filmet nézni, akkor is azt hittem, hogy majd a kezembe nyom a sofőr egy adag pornót, de szépe lassan eloszlott a legtöbb rossz érzésem. A sofőr számítógépén a gyerekei fotóit láttam, a filmjei pedig az utolsó mozifilmek voltak.
A határon az egyik határőr áttúrta a csomagom, nem elég alaposan, mert 4 üveg tömény volt nálam és egyet sem talált meg. Hozzátette, hogy én a határon maradok, de a kamionos határozottan elutasította az ötletet. Minden ügyintézőnek vitt egy kis cigarettát, ez volt a "gyors" ügymenet ára, kivéve a csomagáttúrós határőrnél, aki nem dohányzott, így a kamionos cuccai között matatva ellopott egy banánt. Biztos rászorult éjféltájt..
A kamionos nem haladt túl gyorsan, mert nem volt váltótársa, meg megálltunk egy-egy étteremnél, igen fáradt volt.
Belgrád előtt 100km-rel hajnal 3kor, mert az EUban szigorúan ellenőrzik a pihenési időt. Megbeszéltük egy tea mellett vele és a kollégájával, hogy nem jönnek Szegedig, másfele jobb nekik, de keresnek nekem egy rendes kamionost, aki elvisz addig.
A pihenés után teáztunk egy benzinkúton, a parkolóban találtunk egy magyar kamionost, aki sajnos sokkal később akart indulni és sokkal később Magyarországra érni, mint ahogy az nekem megfelelt volna.
Elmentünk egy másik kamionparkolóba, ez már Belgrádnál volt. Alibiből megettünk még egy reggelit és vártunk, hátha valaki pont arra megy, amerre én.
Senki.
Fél óráig szaladgáltunk a hidegben, senki.
Nagy nehezen, mikor Benjamin (a sofőr)épp feladni készült, fogtam egy bolgárt, aki Röszke fele ment.
Nem volt sok időm elköszönni Benjamintól, még azt a kis üveg Masztikát sem tudtam neki odaadni, amit neki szántam. (bár lehet kiszúrtam volna vele a többi határnál)
Búcsúajándékot is kaptam tőle, nagyon kedves volt, és ameddig lehetett követett a kamionjával, dudaszóval búcsúzott az országúton. A török vendégszeretetről annyit, hogy a kollégájával nem engedték, hogy egy kávéra meghívjam őket, intéztek nekem internetet a határnál (ahol elolvastam Patócs Jutka e-mailjét), mindenféle édességekkel etettek egész úton, külön palack ásványvizet és üdítőt vettek nekem, és amikor reggel fölhívta a telefonjáról a családját, ideadta a telefont, hogy hívjak fel valakit, ha van kedvem.
A bolgár kamionos is rendes volt, bár a rendes bolgár népszokás szerint 5percenként megfullasztott a kabinban, ugyanis erős dohányos volt és bár letekerte az ablakot, az semmit sem ért.
Az út nagy részében aludtam, a határnál elbúcsúztam és gyalog mentem át (sokkal gyorsabb, mint végigvárni a kamionos sort) a szerb és a magyar határ között átvitt egy autós, aki mellett szintén nem vártam ki a sort, gyalog minden gyorsabb.
A magyar határőr belenézett a táskámba, előgurult a masztika, de nem foglalkozott vele.
A buszra még kb háromnegyed órát kellett volna várnom, pénzváltás után inkább stopoltam. Egy szerbiai magyar bácsi vitt be a Nagyállomásig, oda hívtam Kálmánt és Anyut. Mamát csak Magyarországon tudtam felhívni, nagyon ideges volt, hogy hogy jöttem, főleg mikor megtudta, hogy kamionnal.
Anya nagyon örült, aztán bementünk a klinikára Katihoz, akiről nem is tudtam, hogy bekerült. Az volt az a pont, amikor elsírtam magam. Nem zavar, ha egy helyzet kilátástalan, úgy tapasztaltam mindig van megoldás, de hogy Kati kórházba került.. szerencsére már sokkal jobban van, talán nemsoká olvasni is fog.
Tudom, hogy nem az utazás legbiztonságosabb módja az, ahogy hazajutottam, viszont ezt nem én választottam, a körülmények hozták így. Természetesen, nem indulok el, ha előre látom ezt (amit ki láthatna, még a magyarországi buszosok is azt tudták, hogy szeptember 30ig minden nap jár az a busz).
Summa summárum hazajutottam 92 levából, a kikalkulált 105+ magyarországi jegyek helyett, tehát nem fizettem többet, és hamarabb hazaértem, mintha például a hivítalos menetrend szerint Pestig utazom, és onnan haza.
Azt hiszem lesz mit mesélnem az unokáimnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése