A mai napon hivatalosan is lezárom a blogomat.
Néhány érdekes adat:
- a blog 2010 júniusától 2010 decemberéig üzemelt
- 287 bejegyzést írtam ez idő alatt
- eddig a pillanatig 6750 olvasóm volt
- nem csak magyarországi magyarok olvasták a blogomat, voltak olvasóim: Bulgáriából, Svájcból, Németországból, az Amerikai Egyesült Államokból, Kanadából, Horvátországból, Franciaországból, Romániából, Hollandiából, Oroszországból, az Egyesült Királyságból, Lengyelországból és Ukrajnából is
- 24 regisztrált követőm volt, azt gondolom, hogy a valós adat ennél lényegesen nagyobb
Személyes véleményem a blogról: egy nagyon jó döntés volt, hogy még a kiutazás előtt létrehoztam és rendszeresen vezetni kezdtem a blogot, így mindenki aki akart szerezhetett rólam friss információkat.
Mostantól inkább az emlékezés eszköze lesz, tervezem kinyomtatni egy példányban magamnak és feltenni a polcra.
Természetesen, ha valami még történik, ami a történet részét képezné fel fogom tenni ide, de nem tervezek mindennapos bejegyzéseket. Hiányozni fog. Az életem része volt, ha rossz pillanataim voltak ide menekültem és mindig segített.
Köszönöm, hogy olvastatok, köszönöm, hogy vagytok nekem.
Ui: ezúton kívánnék most utoljára olvasómnak Boldog Születésnapot, az egyik legnagyobb rajongója a blognak Kalmár Nóri kolléganőm és (most már) barátnőm holnap ünnepli a születésnapját: ISTEN ÉLTESSEN NÓRI!
Viszlát!
Üdvözöllek kedves Olvasóm!Dorka vagyok, és 2010 júniusától 2010 decemberéig Bulgáriában éltem.
Hát erről szólt ez a blog. Fogadd szeretettel.
KÖZÉRDEKŰ INFORMÁCIÓ (ha valaki levelet szeretne írni)
A címem:
Hézső Dorina
Oбщежите No.2 - (215)
Благоевград 2700
Иван Михаилов 62А
BULGARIA
Aki írta:
- Dorka
- Hódmezővásárhely, Csongrád-megye, Hungary
- "Pedig hát valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja!" (Bulgakov)
2010. december 28., kedd
Számadás
Hazaértem.
Teljesen.
Tegnap megérkeztek a csomagjaim, ma megpróbáltam nekik helyet csinálni a szobámban.
Hazaértem, életem eddigi legnagyobb kalandja zárult le tegnap egy Boban Markovic koncerttel.
Az eltelt hónapok alatt sok minden megváltozott és én is sokat változtam.
Felnőttem. Ez most nem egy 15éves felelőtlen kijelentése, ezzel senkinek semmit nem akarok bizonyítani. Ez csak úgy megtörtént.
Nem voltak céljaim, mikor belefogtam az egészbe. Ez az egész utazás nem arról szólt, hogy "Most aztán keresek egy csomó pénzt" vagy, hogy "Jajj de jól meg fogok tanulni oroszul/ bolgárul". Ezeket a dolgokat az erasmus és a munka melléktermékének tekintettem, amelyek ha sikerülnek örülök, ha nem, az hidegen hagy. Talán sikerültek, talán nem, erről nehéz nyilatkozni, oroszul megtanulni biztosan nem sikerült, a bolgárom már lényegesen jobb, pénzt többet is megtakaríthattam volna, meg többet is elszórhattam volna, jó, hogy maradt, jó, hogy nem kellett spórolnom.
Az egész nem erről szólt.
De akkor miről?
Én sem tudtam, talán már sejtem.
A másról.
Arról, hogy kiszakadjak a hétköznapokból, hogy valami olyan történjen velem, ami elgondolkodtat, talán megértőbbé érzékenyebbé tesz. Bevallom őszintén, amikor kiutaztam nem Bulgária érdekelt. Az érdekelt, hogy milyen ott, ahol nem azt érzed, hogy másoktól függsz. Önálló keresetet akartam, nem csak azt, hogy ne kelljen másoktól pénzt kérnem, hanem azt is, hogy ne mások fizessék a rezsit ott ahol lakom, hogy ne más tegye tele a hűtőt. Az, aki ezt megengedheti magának, megteheti, hogy maga döntsön olyan kérdésekben, amelyekben sok más ember szívesen befolyásolna.
Távol voltam a szeretteimtől. Hiányoztak.
Viszont egyszer sem volt honvágyam. Akkor sem, mikor Szozopolból átköltöztem Napospartra, akkor sem, mikor Szófiából egyedül jutottam el Blagoevgradba, ahol először senkit sem ismertem.
Volta nehezebb pillanataim. Mikor Anya hazautazott Szozopolból és nem tudtam, hogy mikor láthatom újra. Vagy amikor a szezon végén megérkeztek a munkámra vonatkozó panaszlevelek. Nem volt könny, mikor kibékültem Jairával, vagy mikor Chavdarnak el kellett mondanom, hogy nem maradok. Ezeknek voltak nem apró következményei, Jairával egy hónapig nehezen beszéltünk ez után, Chavdar azóta sem szólt hozzám..
Viszont a legnehezebb hazajönni volt.
Útközben alakultak a céljaim. Azt, hogy mit várok az erasmustól, és mit akarok kihozni belőle spontán döntöttem el, de ragaszkodtam hozzá.
Egy szupermarketen találtam egy képeslapot, amin öt fénykép volt. Plovdiv, Tarnovo, Neszebár, Szófia és a Rilai Kolostor. Tetszett a képeslap, látni akartam az összes helyet. Ez adott erőt ahhoz, hogy egy esős napon egyedül elutazzak Tarnovoba. Néha pont az apróságok számítanak. Egy 50 sztotinkás képeslap.
Nem mondhatnám, hogy "Az erasmusomból kihoztam amit lehet." Kirándulhattam volna többet, sokkal jobban megtanulhattam volna bolgárul, ha többször utaztam volna Szófiába több külföldi barátom lett volna, és így tovább. De ez nem lényeg. Én akkor így gondoltam jónak, vagy legalábbis így tettem.
Most itt az ideje, hogy számot adjak arról, hogy mire jutottam a magányban, mit is mondott nekem a saját hangom.
November is lett, mire letisztult minden. Akkor már éreztem, hogy nemsokára haza kell mennem és tudtam, hogy bármit megtennék ez ellen. Minden porcikám menekülni akart. Már tudom mi elől.
Az az élet, amitől én a legjobban félek, az a legjobb dolog, amit ma egy szülő adhat a gyerekének. Fényes karrier egy nagy cégnél. Jó fizetés. Ezért kell nekünk a nyelvtudás, ezért hajtunk az egyetemen a mesterképzésért, ez a lehetőség motivál mindenkit, aki nyelveket vagy gazdaságot tanul ma.
A tény, hogy egyszer majd a Benckiser, Nokia, Ericson, Henkel, Bosch vagy bármelyik hasonló mamutcég dolgozója lehet, sok mindenkit lázba hoz. Engem is. De fordítva. Én nem fogok 300ezeres fizetésért sem kifordulni magamból. Nekem ilyen munka nem lesz az életem. Nem akarok tízre járni és hatkor vagy később végezni, nem akarok tízig túlórázni azért, hogy még több pénzt csináljak, és hogy majd okos statisztikusok kiszámolják, hogy ennek az embernek havi x-et adunk, de 4x-et termel nekünk. Engem állásinterjún senki ne faggasson arról, hogy szeretnék-e kisbabát a közeljövőben, és 40 évesen ne keressenek kifogásokat a felmondásra azért, mert kiöregedtem. Nem fogok egy multicég miatt 37 évesen szülni, nekem nem kell ez a fényes jövő.
Persze Dorina. Könnyű ezt mondani. Lehet, hogy amúgy sem ez várt volna rád. Lehet, hogy Te nem kellettél volna a Henkelnek, és másis azzal dobálódzol, hogy a Henkel nem kell neked. Félsz.
Nem félek. Undorodom.
Nem arról van szó, hogy ne lennék képes többet tanulni. Arról van szó, hogy az a karrier amit ezzel kaphatok nem motivál. Én ezért a jövőért egy szalmaszálat sem teszek keresztbe.
Persze Dorina. Mert nem vagy éhes. Egy kisboltban is lehetsz eladó, ha nem válik valóra az álmod. Szerinted majd ha hetvenezret keresel nem fogsz arra a pár túlórára más szemmel nézni? Hülye főnökök mindenütt vannak.
Lehet. Sőt biztos. De van egy álmom, van egy tervem és azt gondolom, hogy más nem fogja helyettem valóra váltani. Ha most nem állok fel és indulok el azon az úton, akkor soha sem fogok. Nem vagyok hülye. Nem vágok el minden szálat ami az előző életemhez köt. De pánik fog el, ha arra gondolok, hogy esélyt sem adtam annak amit szeretnék, csak hagytam beteljesülni valamit, amiben a legkevésbé sem voltam biztos.
Az akarok lenni aki akkor voltam mikor az akartam lenni aki most vagyok. Vagy még az sem.
Én nem az a fajta lány vagyok aki elszenvedi az életet. Nem csak a mennyiség, de a minőség is számít.
Úgy érzem, hogy nem volt hiba a Szláv Intézetben tanulni, mert ezek alatt az évek alatt megbizonyosodhattam arról, hogy azt akarom amit régen akartam.
Művész vagyok.
Nevessetek ki, akkor is így lesz.
Nem színművész, vagy nem képzőművész, simán művész. Kreatív vagyok, alkotni akarok, mindenhol valamit. Dekorálok, rímelek, az eszembe vések pillanatokat, amelyeket később előidézek és megörökítek. Fotózok. Nem csak fényképezővel, az elmémmel.
Én többre vagyok képes annál, mint hogy egy irodában üljek és papírmunkázzak, vagy fontos telefonhívásokat bonyolítsak le.
Majd meglátjuk.
Ezt kaptam tőled Erasmus.
Bátorságot ahhoz, hogy megpróbáljak végre az lenni aki mindig is voltam.
Ámen.
Teljesen.
Tegnap megérkeztek a csomagjaim, ma megpróbáltam nekik helyet csinálni a szobámban.
Hazaértem, életem eddigi legnagyobb kalandja zárult le tegnap egy Boban Markovic koncerttel.
Az eltelt hónapok alatt sok minden megváltozott és én is sokat változtam.
Felnőttem. Ez most nem egy 15éves felelőtlen kijelentése, ezzel senkinek semmit nem akarok bizonyítani. Ez csak úgy megtörtént.
Nem voltak céljaim, mikor belefogtam az egészbe. Ez az egész utazás nem arról szólt, hogy "Most aztán keresek egy csomó pénzt" vagy, hogy "Jajj de jól meg fogok tanulni oroszul/ bolgárul". Ezeket a dolgokat az erasmus és a munka melléktermékének tekintettem, amelyek ha sikerülnek örülök, ha nem, az hidegen hagy. Talán sikerültek, talán nem, erről nehéz nyilatkozni, oroszul megtanulni biztosan nem sikerült, a bolgárom már lényegesen jobb, pénzt többet is megtakaríthattam volna, meg többet is elszórhattam volna, jó, hogy maradt, jó, hogy nem kellett spórolnom.
Az egész nem erről szólt.
De akkor miről?
Én sem tudtam, talán már sejtem.
A másról.
Arról, hogy kiszakadjak a hétköznapokból, hogy valami olyan történjen velem, ami elgondolkodtat, talán megértőbbé érzékenyebbé tesz. Bevallom őszintén, amikor kiutaztam nem Bulgária érdekelt. Az érdekelt, hogy milyen ott, ahol nem azt érzed, hogy másoktól függsz. Önálló keresetet akartam, nem csak azt, hogy ne kelljen másoktól pénzt kérnem, hanem azt is, hogy ne mások fizessék a rezsit ott ahol lakom, hogy ne más tegye tele a hűtőt. Az, aki ezt megengedheti magának, megteheti, hogy maga döntsön olyan kérdésekben, amelyekben sok más ember szívesen befolyásolna.
Távol voltam a szeretteimtől. Hiányoztak.
Viszont egyszer sem volt honvágyam. Akkor sem, mikor Szozopolból átköltöztem Napospartra, akkor sem, mikor Szófiából egyedül jutottam el Blagoevgradba, ahol először senkit sem ismertem.
Volta nehezebb pillanataim. Mikor Anya hazautazott Szozopolból és nem tudtam, hogy mikor láthatom újra. Vagy amikor a szezon végén megérkeztek a munkámra vonatkozó panaszlevelek. Nem volt könny, mikor kibékültem Jairával, vagy mikor Chavdarnak el kellett mondanom, hogy nem maradok. Ezeknek voltak nem apró következményei, Jairával egy hónapig nehezen beszéltünk ez után, Chavdar azóta sem szólt hozzám..
Viszont a legnehezebb hazajönni volt.
Útközben alakultak a céljaim. Azt, hogy mit várok az erasmustól, és mit akarok kihozni belőle spontán döntöttem el, de ragaszkodtam hozzá.
Egy szupermarketen találtam egy képeslapot, amin öt fénykép volt. Plovdiv, Tarnovo, Neszebár, Szófia és a Rilai Kolostor. Tetszett a képeslap, látni akartam az összes helyet. Ez adott erőt ahhoz, hogy egy esős napon egyedül elutazzak Tarnovoba. Néha pont az apróságok számítanak. Egy 50 sztotinkás képeslap.
Nem mondhatnám, hogy "Az erasmusomból kihoztam amit lehet." Kirándulhattam volna többet, sokkal jobban megtanulhattam volna bolgárul, ha többször utaztam volna Szófiába több külföldi barátom lett volna, és így tovább. De ez nem lényeg. Én akkor így gondoltam jónak, vagy legalábbis így tettem.
Most itt az ideje, hogy számot adjak arról, hogy mire jutottam a magányban, mit is mondott nekem a saját hangom.
November is lett, mire letisztult minden. Akkor már éreztem, hogy nemsokára haza kell mennem és tudtam, hogy bármit megtennék ez ellen. Minden porcikám menekülni akart. Már tudom mi elől.
Az az élet, amitől én a legjobban félek, az a legjobb dolog, amit ma egy szülő adhat a gyerekének. Fényes karrier egy nagy cégnél. Jó fizetés. Ezért kell nekünk a nyelvtudás, ezért hajtunk az egyetemen a mesterképzésért, ez a lehetőség motivál mindenkit, aki nyelveket vagy gazdaságot tanul ma.
A tény, hogy egyszer majd a Benckiser, Nokia, Ericson, Henkel, Bosch vagy bármelyik hasonló mamutcég dolgozója lehet, sok mindenkit lázba hoz. Engem is. De fordítva. Én nem fogok 300ezeres fizetésért sem kifordulni magamból. Nekem ilyen munka nem lesz az életem. Nem akarok tízre járni és hatkor vagy később végezni, nem akarok tízig túlórázni azért, hogy még több pénzt csináljak, és hogy majd okos statisztikusok kiszámolják, hogy ennek az embernek havi x-et adunk, de 4x-et termel nekünk. Engem állásinterjún senki ne faggasson arról, hogy szeretnék-e kisbabát a közeljövőben, és 40 évesen ne keressenek kifogásokat a felmondásra azért, mert kiöregedtem. Nem fogok egy multicég miatt 37 évesen szülni, nekem nem kell ez a fényes jövő.
Persze Dorina. Könnyű ezt mondani. Lehet, hogy amúgy sem ez várt volna rád. Lehet, hogy Te nem kellettél volna a Henkelnek, és másis azzal dobálódzol, hogy a Henkel nem kell neked. Félsz.
Nem félek. Undorodom.
Nem arról van szó, hogy ne lennék képes többet tanulni. Arról van szó, hogy az a karrier amit ezzel kaphatok nem motivál. Én ezért a jövőért egy szalmaszálat sem teszek keresztbe.
Persze Dorina. Mert nem vagy éhes. Egy kisboltban is lehetsz eladó, ha nem válik valóra az álmod. Szerinted majd ha hetvenezret keresel nem fogsz arra a pár túlórára más szemmel nézni? Hülye főnökök mindenütt vannak.
Lehet. Sőt biztos. De van egy álmom, van egy tervem és azt gondolom, hogy más nem fogja helyettem valóra váltani. Ha most nem állok fel és indulok el azon az úton, akkor soha sem fogok. Nem vagyok hülye. Nem vágok el minden szálat ami az előző életemhez köt. De pánik fog el, ha arra gondolok, hogy esélyt sem adtam annak amit szeretnék, csak hagytam beteljesülni valamit, amiben a legkevésbé sem voltam biztos.
Az akarok lenni aki akkor voltam mikor az akartam lenni aki most vagyok. Vagy még az sem.
Én nem az a fajta lány vagyok aki elszenvedi az életet. Nem csak a mennyiség, de a minőség is számít.
Úgy érzem, hogy nem volt hiba a Szláv Intézetben tanulni, mert ezek alatt az évek alatt megbizonyosodhattam arról, hogy azt akarom amit régen akartam.
Művész vagyok.
Nevessetek ki, akkor is így lesz.
Nem színművész, vagy nem képzőművész, simán művész. Kreatív vagyok, alkotni akarok, mindenhol valamit. Dekorálok, rímelek, az eszembe vések pillanatokat, amelyeket később előidézek és megörökítek. Fotózok. Nem csak fényképezővel, az elmémmel.
Én többre vagyok képes annál, mint hogy egy irodában üljek és papírmunkázzak, vagy fontos telefonhívásokat bonyolítsak le.
Majd meglátjuk.
Ezt kaptam tőled Erasmus.
Bátorságot ahhoz, hogy megpróbáljak végre az lenni aki mindig is voltam.
Ámen.
2010. december 24., péntek
Szenteste
Nálunk a Szenteste mindig ugyanúgy néz ki.
Délelőtt otthon fadíszítés, takarítás, délután felöltözünk csinosan, három óra negyvenöt körül autóba ülünk az ajándékainkkal és elmegyünk Mamáékhoz, ahol ilyenkor már áll a fa, kész a halászlé.
Mama ilyenkor a beszélgetés/üdvözlés közben kilopódzik a konyhából és csönget a nagyszobában. Beszalad a szobába, megjött a Jézuska. Mindenki jelképesen átad egy-egy csomagot a másiknak, sok puszi, ölelések, csomagolás, nyakbaugrálás. Aztán Tata kirántja a halat, megesszük a halászlét. Ebből én rendszeresen úgy bezabálok, hogy a sült halnak nem marad hely. :)
Hét-nyolc körül az ajándékokkal hazaautózunk és már három éve, hogy ekkor átjönnek Kálmán fiai Tomi és Bence. Velük Anya szobájában szoktunk sütizni, beszélgetni.
Nos. Az idei forgatókönyv nem éppen így sikeredett.
Délelőtt feldíszítettem a fát. Tomi és Bence délben jöttek csirkepaprikásra (én csináltam a galuskát :). Nagyon jó volt, karácsonyi zenét hallgattunk, filmekről beszélgettünk, viccelődtünk.. tényleg jól éreztem magam.
Ezután becsomagoltam az ajándékokat és elbicikliztünk Mamáékhoz. Bevallom sosem voltam bicajjal karácsonyozni, de nem is olyan rossz, mint képzeltem. :)
Mamáékhoz három után kicsivel érkeztünk, ekkor kezdték el Tata és Kálmán a halászlevet, mi lányok bent beszélgettünk.
Aztán hasznossá tettük magunkat, én például krumplipürét csináltam. Öt körül már nagyon türelmetlen voltam (Mikor jön már a Jézuska?). Rájöttünk, hogy nincsenek izzók a fán. Sikerült lecsapni a biztosítékot és zárlatossá tenni egy villanyvezetéket, aminek a konektorja a nagyszekrény mögött volt. Zseblámpánál sikeresen kirángattuk a nagyszekrényt a helyéről, új hosszabbítót választottunk, biztosító felkapcsol, már égnek is az izzók. Rájöttünk, hogy nincs csillagszóró. Sebaj, anélkül is lehet énekelni.
Én csengettem. Mama szerint nem volt túl hiteles a Megjött a Jézuska felkiáltásom, de azt hiszem van pár évem még gyakorolni. :)
Idén nem csak Mama Anya és én énekeltünk, hanem Kálmán is. (szerintem határozottan örült, hogy nem csapott meg senkit az áram)
A hallé (a változatosság kedvéért) ismét csillagos ötösre vizsgázott, az a titka szerintem, hogy nem csak Szentestére főzzük, hanem év közben is. Sosem ettem ilyen sokat belőle. Karácsony este nekem csak Anya szedhet, ebből nem engedek. Szuper volt.
Témában nálunk sosincs hiány és nincs sokkal különösebb hangulat, mint egy vasárnapi ebédnél, mi olyankor is jókedvűek vagyunk. :)
Mama megkért, hogy bolgárul kívánjak szép ünnepet, ez egy rögtönzött pohárköszöntő keretein belül megtörtént. (ezt megelőzőleg Tata oroszul felszólította az orosz katonákat, hogy húzzanak haza.. ez azt hiszem a kollektív magyar tudat része marad még egy darabig)
Hallé után kilencig ejtőztünk, és mikor biciklire pattantunk Mama furcsállta, hogy ilyen korán távozunk.
Szemerkélt az eső, de ennek ellenére nem esett nehezemre az öt kilométert lebiciklizni. Jó volt. Itthon vagyok, tervezem elmenni az éjféli misére. Senki nem tart velem, de idén először ez nem tántorít el.
Más ez a Karácsony.. kizökkent, meglep, de tetszik. Talán semmi sem lesz már a régi.
Idén én csengettem..
Felnőttem. Felnőttem?
Délelőtt otthon fadíszítés, takarítás, délután felöltözünk csinosan, három óra negyvenöt körül autóba ülünk az ajándékainkkal és elmegyünk Mamáékhoz, ahol ilyenkor már áll a fa, kész a halászlé.
Mama ilyenkor a beszélgetés/üdvözlés közben kilopódzik a konyhából és csönget a nagyszobában. Beszalad a szobába, megjött a Jézuska. Mindenki jelképesen átad egy-egy csomagot a másiknak, sok puszi, ölelések, csomagolás, nyakbaugrálás. Aztán Tata kirántja a halat, megesszük a halászlét. Ebből én rendszeresen úgy bezabálok, hogy a sült halnak nem marad hely. :)
Hét-nyolc körül az ajándékokkal hazaautózunk és már három éve, hogy ekkor átjönnek Kálmán fiai Tomi és Bence. Velük Anya szobájában szoktunk sütizni, beszélgetni.
Nos. Az idei forgatókönyv nem éppen így sikeredett.
Délelőtt feldíszítettem a fát. Tomi és Bence délben jöttek csirkepaprikásra (én csináltam a galuskát :). Nagyon jó volt, karácsonyi zenét hallgattunk, filmekről beszélgettünk, viccelődtünk.. tényleg jól éreztem magam.
Ezután becsomagoltam az ajándékokat és elbicikliztünk Mamáékhoz. Bevallom sosem voltam bicajjal karácsonyozni, de nem is olyan rossz, mint képzeltem. :)
Mamáékhoz három után kicsivel érkeztünk, ekkor kezdték el Tata és Kálmán a halászlevet, mi lányok bent beszélgettünk.
Aztán hasznossá tettük magunkat, én például krumplipürét csináltam. Öt körül már nagyon türelmetlen voltam (Mikor jön már a Jézuska?). Rájöttünk, hogy nincsenek izzók a fán. Sikerült lecsapni a biztosítékot és zárlatossá tenni egy villanyvezetéket, aminek a konektorja a nagyszekrény mögött volt. Zseblámpánál sikeresen kirángattuk a nagyszekrényt a helyéről, új hosszabbítót választottunk, biztosító felkapcsol, már égnek is az izzók. Rájöttünk, hogy nincs csillagszóró. Sebaj, anélkül is lehet énekelni.
Én csengettem. Mama szerint nem volt túl hiteles a Megjött a Jézuska felkiáltásom, de azt hiszem van pár évem még gyakorolni. :)
Idén nem csak Mama Anya és én énekeltünk, hanem Kálmán is. (szerintem határozottan örült, hogy nem csapott meg senkit az áram)
A hallé (a változatosság kedvéért) ismét csillagos ötösre vizsgázott, az a titka szerintem, hogy nem csak Szentestére főzzük, hanem év közben is. Sosem ettem ilyen sokat belőle. Karácsony este nekem csak Anya szedhet, ebből nem engedek. Szuper volt.
Témában nálunk sosincs hiány és nincs sokkal különösebb hangulat, mint egy vasárnapi ebédnél, mi olyankor is jókedvűek vagyunk. :)
Mama megkért, hogy bolgárul kívánjak szép ünnepet, ez egy rögtönzött pohárköszöntő keretein belül megtörtént. (ezt megelőzőleg Tata oroszul felszólította az orosz katonákat, hogy húzzanak haza.. ez azt hiszem a kollektív magyar tudat része marad még egy darabig)
Hallé után kilencig ejtőztünk, és mikor biciklire pattantunk Mama furcsállta, hogy ilyen korán távozunk.
Szemerkélt az eső, de ennek ellenére nem esett nehezemre az öt kilométert lebiciklizni. Jó volt. Itthon vagyok, tervezem elmenni az éjféli misére. Senki nem tart velem, de idén először ez nem tántorít el.
Más ez a Karácsony.. kizökkent, meglep, de tetszik. Talán semmi sem lesz már a régi.
Idén én csengettem..
Felnőttem. Felnőttem?
2010. december 23., csütörtök
Itthon
Ma is születésnapom volt. Anya Mama Tata és Kalmi jól megleptek, egy kis dobos tortával. Egész decemberben születésnapom van. És ez jó.
Dorottya nem felejtett el. Olyan jól esik, hogy figyel rám. Szerintem sejti, hogy most nem könnyű, vagy csak hiányoztam, nem tudom, de ahogy teheti hív. (mióta ezt írom felhívott Moncsi és írt Récsi Reni is.. :P)
Ma voltam kozmetikusnál, manikűrösnél, ezek olyan dolgok, amikre rég nem volt lehetőségem.
Annyira jó itthon, tényleg örülök a családomnak.
Még mindig nem tudtam visszaállítani az óráimat magyar időre. Legalább ez a kis dolog megmaradt Bulgáriából..
Dorottya nem felejtett el. Olyan jól esik, hogy figyel rám. Szerintem sejti, hogy most nem könnyű, vagy csak hiányoztam, nem tudom, de ahogy teheti hív. (mióta ezt írom felhívott Moncsi és írt Récsi Reni is.. :P)
Ma voltam kozmetikusnál, manikűrösnél, ezek olyan dolgok, amikre rég nem volt lehetőségem.
Annyira jó itthon, tényleg örülök a családomnak.
Még mindig nem tudtam visszaállítani az óráimat magyar időre. Legalább ez a kis dolog megmaradt Bulgáriából..
BOLDOG BÉKÉS ÜNNEPEKET!
Már november óta gyűjtöm a meghitt pillanatokat, utamon.
Messze nem az összeset, de a javát megosztom kedves olvasóimmal!
Békés Karácsonyt!
Messze nem az összeset, de a javát megosztom kedves olvasóimmal!
Békés Karácsonyt!
Végre van mit újra gondolnom
Soha senkit sem akarok megbántani az érzéseimmel.
Az csak úgy sikerül...
Várom haza a csomagjaimat, várom azt a pillanatot, amikor egyensúly lesz.
Nemsoká megírom a Számadásom. Elszámolok az Erasmussal, a magam mögött hagyott hónapokkal, mérföldekkel..
Nemsoká vége lesz ennek az egész kalandnak, és a blognak is. Csak most még korán van.
Rozi szeretném, hogy tudd: Ti már rég a családom vagytok.
Az csak úgy sikerül...
Várom haza a csomagjaimat, várom azt a pillanatot, amikor egyensúly lesz.
Nemsoká megírom a Számadásom. Elszámolok az Erasmussal, a magam mögött hagyott hónapokkal, mérföldekkel..
Nemsoká vége lesz ennek az egész kalandnak, és a blognak is. Csak most még korán van.
Rozi szeretném, hogy tudd: Ti már rég a családom vagytok.
2010. december 22., szerda
Itthon
Hazaértem.
Jó volt az út, családi körben telt. Mama, Tata, Kálmán, Anya, almás süti.. Rég nevettem ilyen felhőtlenül.
Aztán megérkeztünk. Várt a kutya. A Kutya.
Most itthon vagyok, mindenki alszik, csak én nem tudok.
Nem jó. Csak Miattuk jó, semmi másért nem jó. Mennék. Nem tudom hova. El.
Jó volt az út, családi körben telt. Mama, Tata, Kálmán, Anya, almás süti.. Rég nevettem ilyen felhőtlenül.
Aztán megérkeztünk. Várt a kutya. A Kutya.
Most itthon vagyok, mindenki alszik, csak én nem tudok.
Nem jó. Csak Miattuk jó, semmi másért nem jó. Mennék. Nem tudom hova. El.
Út ( az egyik felének a másik fele, avagy a repülés és Forli)
Szóval miután följutottam a fedélzetre elkezdtem ablak melletti helyért kutatni, a szárny mellett találtam is egyet, rögtön beültem. Már bekapcsoltam a biztonsági övemet, mikor megnéztem a szomszédomat. Bátran kijelenthetem, hogy sikerült az egész repülőn az egyetlen terroristának kinéző alak mellé bekéredzkednem. Bravo na mene.
Aztán kinéztem az ablakon. Visszanéztem rá, olvas, kinéztem az ablakon. Hú basszus ugye nem a Koránt olvassa? Visszanéztem, nem. Sportmagazin. Huh. Ezt talán megúszom.
Sose féltem repülőn, alapvetően én vagyok az az egyén, aki az amúgy is berezelt szomszédait repülőgépes szerencsétlenségek történeteivel nyugtatgatja. Azt terveztem, hogy ezen az úton az Életben maradtak című regényt fogom olvasni, ami egy az Andokban lezuhant repülőgép utasairól szól, akik élelem híján a halottak húsát eszik meg.
Nos, ma féltem. Nyugodtabb repülés előtt sosem voltam, de a felszállás felért egy úttal az ezeréves hullámvasúton, ami kétszáz éve nem volt felújítva és minden második deszkája hiányzik. Szabályosan dobált a repülő, azon izgultam, hogy mikor indul már életem filmje, és hogy milyen lesz a főcímdal.
A látvány egyébként páratlan volt. Szófiaiak! Lehet, hogy nem tudjátok, de gyönyörű a városotok! Meg kell nézni repülőből, eszméletlen. Nagyon jó érzés volt tovább, hogy életemben először be tudtam lőni, hogy mi merre van, mikor merre fordulunk, és hogy melyik országban lehetünk (pedig ebben a repülőben nem volt tv).
Az út első felében láttam Észak-Nyugat Bulgária hegyeit. Fölülről egy fahéjjal gyengébben megszórt tiramisura hasonlítanak. Ezen a repülőn (tv híján) a légikisasszonyok mutogatták el a vészhelyzeti teendőket, szerintem ez élőben sokkal murisabb. Nagyon menő, hogy az első stewardess, aki a többinek háttal áll, ugyanazt csinálja ugyanakkor hiba nélkül, mint a többi. Klassz dolog elképzelni, amint este 10kor leszállnak Budapesten, megvárják, amíg felszabadul a balerinák próbaterme, bevonulnak a rúd mellé, beteszik a magnóba az alapszöveget és gyakorolnak. (asszem fáradt vagyok)
Rájöttem továbbá, hogy a wizz air nem a jegyárakon kaszál. Mondjuk ezt eddig is sejtettem, de azt nem, hogy akkor miből. Hát elárulom: a légibüféből. Az út felénél a légikísérők végigtolják a kiskocsijukat, a birka utasok meg úgy várárolnak, mintha már napok óta nem ettek volna. Az előttem ülő hapsi vett egy kisdobozos sört (0,25-öset) és egy kis zacsi mogyorót (a zacsi belefért egy 2dl-es pohárba és nem pucolva, hanem héjában vette). 8 eurót fizetett. Viszont, kb egész Bulgáriában sehol nem lehet kártyával fizetni, elárulom a levegőben igen.
Az utazásomat (amelyet végigaludni terveztem) igen csak megkeserítette 3 „édes” óvodás. Itt elmondanám, hogy szeretem a gyerekeket. De ezek nem azok voltak. Ezek öcsém alsó hangon is orángutánok voltak és itt szeretném elmondani, hogy az orángutánokkal sincs semmi bajom, amíg nem utaznak a hátam mögött lévő ülésen. Ez a három gyerek képes volt 2 órán át feszt üvölteni. Először sírtak. (ebben az időben épp a mellettem Korán helyett sportújságot tanulmányozó férfiúra koncentráltam, így a sírást a gyermeki érzékenységnek tudtam be, mondván: érzik már a vesztünket…) Aztán rájöttem, hogy ezeknél az ovisoknál az én szomszédom legalább háromszor bárgyúbb. Komolyan állatok voltak. Mikor elfáradtak a sírástól, úgy döntöttek, hogy szétszedik a gépet, senki sem szólt rájuk. És fél percenként üvöltöttek, hogy Csicsóóóóóóóó! És én a csicsójuk helyében már rég használtam volna a vészkijáratot.
Ja, amúgy egy kis mosoly: a szárny mellett ültem (ahogy szoktam, jó azt elsőként megtudni, ha kigyulladt vagy leszakadt) szóval néztem a szárnyat és angol feliratokra lettem figyelmes. Elolvastam. Képzeljétek, hogy a repülő szárnyára az volt írva (kb a közepénél) hogy ezen kívül ne menjél. Basszus. Hát szerintem rég baj van már akkor is, ha odáig kimegyek.
Szeretnék még egy szót szólni a nyugdíjas házaspárról, akik bizony egy Barbi házat vittek Olaszba repülővel. Olyan 3emeleteset. Szilárd véleményem, hogy ez az egyik legjobb módja a drogcsempészetnek. Melyik határőr fogja felszedni Barbi parkettáját?
Leszállás után egy bolgár hölgy odajött hozzám, hogy most menni kell a csomagtartóhoz a bőröndökért? Mert ő először repül. Csatlakozott hozzá egy másik néni és egy agyműtéten átesett fiú is. Megrendített a kérdés. Elmagyaráztam nekik, hogy majd azok bent jönnek, a futószalagon. Aztán megjelent egy olasz határőr és kiabálva kiütötte a cigit a repülőszűz bolgár néni kezéből. Jogosan. Végülis csak repülés előtt után és közben mondták el bolgárul és angolul, hogy nem szabad a reptér területén dohányozni, mert berobbanak a gépek.
Ez után olyan háromnegyed órát várakoztunk a hidegben az útlevélszemlére. Szófiában és itt is nagyon édesek voltak a határőrök, Szófiában mondjuk értettem is mit mondanak. (azt kérdezték, hogy Dorina Szegedről, hogy-hogy Bolognába megy Karácsonyra? (:)
Nos, az arrivals room, ahol Anyát terveztem várni, nemcsak hogy fűtetlen, de huzatos is volt, és turistainfó sem volt. Az induló járatoknál kicsit jobb volt a helyzet, de nem annyival, hogy itt töltsem a délutánom. Besétáltam a városba, a reptér egyébként nem Bolognában van, hanem Forliban. A séta elején a bőröndöm feladta a szolgálatot, kézben kellett cipelnem, komolyan nem irigylem azokat, akik 10 kg felesleget hordanak a testükön minden nap. Iszonyat fárasztó. (vagy nincs kondim)
Sütött a nap, 5km-re volt a központ és nem tetszett a külváros. Szép volt, modern, gazdag és egyszerre olyan semmilyen nyugatias.
Aztán beérkeztem a központba. Az már tetszett. Amíg az első templomba be nem mentem, addig nem hatódtam meg nagyon, de most (már hármon túl) azt hiszem értek valamit.
Nem tudom mikor kezdtem el hinni Istenben, nem most volt. Idén nyáron kezdtem el templomba járni, nem misére, hanem munka kapcsán, viszont mikor már nem voltak turistáim, akkor is szükségem volt rá és gyakran elmentem. Szeretem a bolgár templomokat, nagyon otthon érzem magam bennük, tényleg olyan meghittek. Az olasz templomok sötétebbek melegebbek és monumentálisak. Mindegyikben láttam valakit aki imádkozott és az érdekesség, hogy én is mindegyikben imádkoztam. Olyan, mintha ott tényleg ott lenne Isten körülötted és csak téged hallgatna. (kivéve azt a templomot, ahol elektromos gyertyák voltak.. az túl modern)
Láttam életem legszebb templomi Betlehemjét.
Mikor kiléptem a templomból, az utcán óriási tömeget láttam. Egyszer csak felém indultak és láttam, amint jön velem szemben Mária, József, egy szamár és egy egész óvoda angyalnak öltözve. Nagyon megható volt, főleg az egészet első sorból nézni.
Velük mentem a főtérre, ahol egy erkélyen kinyílt egy ajtó, négy angyalnak öltözött fiú jött ki
És trombitáltak, az ötödik pedig széttárt karokkal állt. Annyira szép volt. Aztán elkezdődött a betlehemes játék, koncert, ingyen forraltbor, ingyen süti, Mikulásnak öltözött sportolós (ki tudja milyen indíttatásból) szobabicikliztek és rám esteledett. Hűvös lett és éhes lettem. (a szófiai lekváros buktát még a repülőn megettem)
Ementem a vasútállomásra megnézni, hogy meddig lesznek vonatok, egy óra az út Bolognába. (Anya közben írta, hogy késik, majd ezt Mama és Krisztián is megerősítették)
A vasútállomáson elcsábultam és 6 euró boldog tulajdonosaként (ez az összes KPm) vettem egy dupla szenyát és egy ice teát, amit joghurtnak hittem.
2,1 euróm maradt, azt mondták, hogy 1,5 a buszjegy a reptérig.
Pont elcsíptem a buszt.
A sofőr mondta, hogy akkor 3,5 euró lesz.
Leszálltam.
Nem estem kétségbe, hát akkor sétálok 5 km-t, időm, mint a tenger, Anya késik, van szenya, van joghurt (akkor még azt hittem.
Kinyílt a buszajtó. A sofőr adott egy jegyet, nem kért pénzt. Azt mondta, ne lyukasszam ki, csak ha jön az ellenőr, de nem fog. Út végén visszaadtam neki, megköszöntem és boldog karácsonyt kívántam. Olaszul. Itt az embernek esélye nincs angolul kommunikálni, sosem tanultam olaszt, de sok van, amit megértek. Muszáj, mert ők ugyan nem beszélnek angolul.
Most a reptéren ülök, várom Anyát az indulóknál (az érkezőknél még hidegebb van)
3 (másik) óvodásnak köszönhetően full hangerőn szól a „Lion sleeps tonight” és kb -3 fok van, ugyanis órák óta a fotocellánál fogócskáznak. Olyan jó, hogy a szülők véletlen sem szólnak rájuk.
Ha kifázok, akkor a gyerekeknek köszönhetem majd, hogy nem lesz sajátom. Mondjuk, ha csak ilyenek lehetnek, akkor kösz, inkább nem is kérek.
Mindegy.. ez az utolsó sor csak indulatból jött és köze lehet ahhoz, hogy idén még kb nem volt olyan élményem, hogy meleg. (leszámítva a tengerparti hónapokat és azt a csávót itt a reptéren, aki lila sportcipőben, lila nadrágban, lila szemüvegben riszál, hogy ne fázzon.. lehet nekem is riszálnom kéne)
Aztán kinéztem az ablakon. Visszanéztem rá, olvas, kinéztem az ablakon. Hú basszus ugye nem a Koránt olvassa? Visszanéztem, nem. Sportmagazin. Huh. Ezt talán megúszom.
Sose féltem repülőn, alapvetően én vagyok az az egyén, aki az amúgy is berezelt szomszédait repülőgépes szerencsétlenségek történeteivel nyugtatgatja. Azt terveztem, hogy ezen az úton az Életben maradtak című regényt fogom olvasni, ami egy az Andokban lezuhant repülőgép utasairól szól, akik élelem híján a halottak húsát eszik meg.
Nos, ma féltem. Nyugodtabb repülés előtt sosem voltam, de a felszállás felért egy úttal az ezeréves hullámvasúton, ami kétszáz éve nem volt felújítva és minden második deszkája hiányzik. Szabályosan dobált a repülő, azon izgultam, hogy mikor indul már életem filmje, és hogy milyen lesz a főcímdal.
A látvány egyébként páratlan volt. Szófiaiak! Lehet, hogy nem tudjátok, de gyönyörű a városotok! Meg kell nézni repülőből, eszméletlen. Nagyon jó érzés volt tovább, hogy életemben először be tudtam lőni, hogy mi merre van, mikor merre fordulunk, és hogy melyik országban lehetünk (pedig ebben a repülőben nem volt tv).
Az út első felében láttam Észak-Nyugat Bulgária hegyeit. Fölülről egy fahéjjal gyengébben megszórt tiramisura hasonlítanak. Ezen a repülőn (tv híján) a légikisasszonyok mutogatták el a vészhelyzeti teendőket, szerintem ez élőben sokkal murisabb. Nagyon menő, hogy az első stewardess, aki a többinek háttal áll, ugyanazt csinálja ugyanakkor hiba nélkül, mint a többi. Klassz dolog elképzelni, amint este 10kor leszállnak Budapesten, megvárják, amíg felszabadul a balerinák próbaterme, bevonulnak a rúd mellé, beteszik a magnóba az alapszöveget és gyakorolnak. (asszem fáradt vagyok)
Rájöttem továbbá, hogy a wizz air nem a jegyárakon kaszál. Mondjuk ezt eddig is sejtettem, de azt nem, hogy akkor miből. Hát elárulom: a légibüféből. Az út felénél a légikísérők végigtolják a kiskocsijukat, a birka utasok meg úgy várárolnak, mintha már napok óta nem ettek volna. Az előttem ülő hapsi vett egy kisdobozos sört (0,25-öset) és egy kis zacsi mogyorót (a zacsi belefért egy 2dl-es pohárba és nem pucolva, hanem héjában vette). 8 eurót fizetett. Viszont, kb egész Bulgáriában sehol nem lehet kártyával fizetni, elárulom a levegőben igen.
Az utazásomat (amelyet végigaludni terveztem) igen csak megkeserítette 3 „édes” óvodás. Itt elmondanám, hogy szeretem a gyerekeket. De ezek nem azok voltak. Ezek öcsém alsó hangon is orángutánok voltak és itt szeretném elmondani, hogy az orángutánokkal sincs semmi bajom, amíg nem utaznak a hátam mögött lévő ülésen. Ez a három gyerek képes volt 2 órán át feszt üvölteni. Először sírtak. (ebben az időben épp a mellettem Korán helyett sportújságot tanulmányozó férfiúra koncentráltam, így a sírást a gyermeki érzékenységnek tudtam be, mondván: érzik már a vesztünket…) Aztán rájöttem, hogy ezeknél az ovisoknál az én szomszédom legalább háromszor bárgyúbb. Komolyan állatok voltak. Mikor elfáradtak a sírástól, úgy döntöttek, hogy szétszedik a gépet, senki sem szólt rájuk. És fél percenként üvöltöttek, hogy Csicsóóóóóóóó! És én a csicsójuk helyében már rég használtam volna a vészkijáratot.
Ja, amúgy egy kis mosoly: a szárny mellett ültem (ahogy szoktam, jó azt elsőként megtudni, ha kigyulladt vagy leszakadt) szóval néztem a szárnyat és angol feliratokra lettem figyelmes. Elolvastam. Képzeljétek, hogy a repülő szárnyára az volt írva (kb a közepénél) hogy ezen kívül ne menjél. Basszus. Hát szerintem rég baj van már akkor is, ha odáig kimegyek.
Szeretnék még egy szót szólni a nyugdíjas házaspárról, akik bizony egy Barbi házat vittek Olaszba repülővel. Olyan 3emeleteset. Szilárd véleményem, hogy ez az egyik legjobb módja a drogcsempészetnek. Melyik határőr fogja felszedni Barbi parkettáját?
Leszállás után egy bolgár hölgy odajött hozzám, hogy most menni kell a csomagtartóhoz a bőröndökért? Mert ő először repül. Csatlakozott hozzá egy másik néni és egy agyműtéten átesett fiú is. Megrendített a kérdés. Elmagyaráztam nekik, hogy majd azok bent jönnek, a futószalagon. Aztán megjelent egy olasz határőr és kiabálva kiütötte a cigit a repülőszűz bolgár néni kezéből. Jogosan. Végülis csak repülés előtt után és közben mondták el bolgárul és angolul, hogy nem szabad a reptér területén dohányozni, mert berobbanak a gépek.
Ez után olyan háromnegyed órát várakoztunk a hidegben az útlevélszemlére. Szófiában és itt is nagyon édesek voltak a határőrök, Szófiában mondjuk értettem is mit mondanak. (azt kérdezték, hogy Dorina Szegedről, hogy-hogy Bolognába megy Karácsonyra? (:)
Nos, az arrivals room, ahol Anyát terveztem várni, nemcsak hogy fűtetlen, de huzatos is volt, és turistainfó sem volt. Az induló járatoknál kicsit jobb volt a helyzet, de nem annyival, hogy itt töltsem a délutánom. Besétáltam a városba, a reptér egyébként nem Bolognában van, hanem Forliban. A séta elején a bőröndöm feladta a szolgálatot, kézben kellett cipelnem, komolyan nem irigylem azokat, akik 10 kg felesleget hordanak a testükön minden nap. Iszonyat fárasztó. (vagy nincs kondim)
Sütött a nap, 5km-re volt a központ és nem tetszett a külváros. Szép volt, modern, gazdag és egyszerre olyan semmilyen nyugatias.
Aztán beérkeztem a központba. Az már tetszett. Amíg az első templomba be nem mentem, addig nem hatódtam meg nagyon, de most (már hármon túl) azt hiszem értek valamit.
Nem tudom mikor kezdtem el hinni Istenben, nem most volt. Idén nyáron kezdtem el templomba járni, nem misére, hanem munka kapcsán, viszont mikor már nem voltak turistáim, akkor is szükségem volt rá és gyakran elmentem. Szeretem a bolgár templomokat, nagyon otthon érzem magam bennük, tényleg olyan meghittek. Az olasz templomok sötétebbek melegebbek és monumentálisak. Mindegyikben láttam valakit aki imádkozott és az érdekesség, hogy én is mindegyikben imádkoztam. Olyan, mintha ott tényleg ott lenne Isten körülötted és csak téged hallgatna. (kivéve azt a templomot, ahol elektromos gyertyák voltak.. az túl modern)
Láttam életem legszebb templomi Betlehemjét.
Mikor kiléptem a templomból, az utcán óriási tömeget láttam. Egyszer csak felém indultak és láttam, amint jön velem szemben Mária, József, egy szamár és egy egész óvoda angyalnak öltözve. Nagyon megható volt, főleg az egészet első sorból nézni.
Velük mentem a főtérre, ahol egy erkélyen kinyílt egy ajtó, négy angyalnak öltözött fiú jött ki
És trombitáltak, az ötödik pedig széttárt karokkal állt. Annyira szép volt. Aztán elkezdődött a betlehemes játék, koncert, ingyen forraltbor, ingyen süti, Mikulásnak öltözött sportolós (ki tudja milyen indíttatásból) szobabicikliztek és rám esteledett. Hűvös lett és éhes lettem. (a szófiai lekváros buktát még a repülőn megettem)
Ementem a vasútállomásra megnézni, hogy meddig lesznek vonatok, egy óra az út Bolognába. (Anya közben írta, hogy késik, majd ezt Mama és Krisztián is megerősítették)
A vasútállomáson elcsábultam és 6 euró boldog tulajdonosaként (ez az összes KPm) vettem egy dupla szenyát és egy ice teát, amit joghurtnak hittem.
2,1 euróm maradt, azt mondták, hogy 1,5 a buszjegy a reptérig.
Pont elcsíptem a buszt.
A sofőr mondta, hogy akkor 3,5 euró lesz.
Leszálltam.
Nem estem kétségbe, hát akkor sétálok 5 km-t, időm, mint a tenger, Anya késik, van szenya, van joghurt (akkor még azt hittem.
Kinyílt a buszajtó. A sofőr adott egy jegyet, nem kért pénzt. Azt mondta, ne lyukasszam ki, csak ha jön az ellenőr, de nem fog. Út végén visszaadtam neki, megköszöntem és boldog karácsonyt kívántam. Olaszul. Itt az embernek esélye nincs angolul kommunikálni, sosem tanultam olaszt, de sok van, amit megértek. Muszáj, mert ők ugyan nem beszélnek angolul.
Most a reptéren ülök, várom Anyát az indulóknál (az érkezőknél még hidegebb van)
3 (másik) óvodásnak köszönhetően full hangerőn szól a „Lion sleeps tonight” és kb -3 fok van, ugyanis órák óta a fotocellánál fogócskáznak. Olyan jó, hogy a szülők véletlen sem szólnak rájuk.
Ha kifázok, akkor a gyerekeknek köszönhetem majd, hogy nem lesz sajátom. Mondjuk, ha csak ilyenek lehetnek, akkor kösz, inkább nem is kérek.
Mindegy.. ez az utolsó sor csak indulatból jött és köze lehet ahhoz, hogy idén még kb nem volt olyan élményem, hogy meleg. (leszámítva a tengerparti hónapokat és azt a csávót itt a reptéren, aki lila sportcipőben, lila nadrágban, lila szemüvegben riszál, hogy ne fázzon.. lehet nekem is riszálnom kéne)
Út (vagyis a fele)
Reggel 8 körül elindultunk Elenával a reptérre, előtte beugrottunk egy Banyicsarnicába, ahol megállapítottam, hogy jó lenne valami lekváros, majd vettem egy hot-dogot, meg egy lekváros buktát és az előbbit kezdtem el enni. Elena kicsit meglepődött, pedig megszokhatta volna már, hogy nálam aztán tényleg semmi sem logikus.
Elbuszozott velem Pliskáig, ott elköszönt és feltett egy reptéri buszra.
A reptérre hamar értem, még nem tudtam becsekkolni, de nem bántam. Nem az újabb, hanem a régebbi reptérről indult a gép,ezt nem bántam, mert ugyan kicsi volt a reptér, de nekem szép. A csekkolópultok jobb és bal oldaláról Európa és Bulgária térképei néztek le az utazóra mozaikból kirakva. A nagyobb városok egy-egy nevezetessége is ott volt kép formájában, Budapest mellett például a lánchíd, Vidin mellett a Belogradcsiki kastély és így tovább..
Várakozás közben vettem a postán egy légmentesen zárható zacsit, hátha kell majd a kozmetikumaimnak, jelzésértékűen beletettem a szőlőzsíromat. (a többiért lusta voltam kinyitni a bőröndöt) Ittam egy forrócsokit, hogy múljon az idő. Néztem az embereket, lestem, hátha valaki felismer, ugyanis Reni Thomas nevű barátja is ezzel a repülővel utazott.
Az elsők között csekkoltam be, ez mondjuk hasznos, mert a csomagvizsgálatnál én valahogy mindig fennakadok. Mikor utoljára repültem, konkrétan emlékszem, hogy én voltam az egyetlen, akit megmotoztak. Erre ismét felkészültem lelkiekben.
Először is csekkoláskor a táskám túl nehéznek bizonyult (11,3kg), már megijedtem, hogy fizetnem kell, mikor a (kedves) reptéri dolgozó szólt, hogy vegyem ki a könyvem. Ekkor az ijedtség azonnal elpárolgott és csökönyösség lépett a helyébe. Dosztojevszkijt nem hagyom itt. (persze, pont mikor már végre valahára csak 40 oldal van hátra..) Akkor vegyek ki ruhát. Csak a kedvenceimet hoztam. De azért valami fura volt. Megkérdeztem, hogy komolyan azt akarja, hogy hagyjak itt valamit? Erre kinevetett és mondta, hogy dehogy, csak azt, ami túlsúly kézbe kell átvinnem a kapun. Ja! Így már mindjárt más.
Csekkoláskor naná, hogy becsipogtam, pedig rutinosan eleve megszabadultam a „gyanús” tartozékaimtól (öv és társai..). A kabátom ugye a táskámmal együtt lett átvizsgálva, itt szólnék egy szót a biztonságunkról.
Ugye a repülőre (ha jól emlékszem) 2006 óta kézipoggyászban tilos felvinni mindenféle folyadékot, illetve már enyhültek a szabályok és légmentesen lezárt zacsiban 100ml-ig lehet.
Hát én nem tudom elképzelni, hogy ennek mi értelme, sosem hallottam még a terroristáról aki szájfénnyel és dezodorral eltéríti a gépet, és amennyiben létezik, úgy biztos vagyok benne, hogy ezt a mutatványt hitelkártyával és szárnyasbetéttel is képes végrehajtani. Mindegy. A fő szabály ugye mégis az, hogy kés villa olló gyerek kezébe és repülő fedélzetére nem való. Helyben is volnánk. Remélem Kálmán nem olvassa el ezt a bejegyzést Karácsony előtt, ugyanis akarva akaratlanul érintett a folytatásban.
Tegnap délelőtt Blagoevgradban magamnak készültem vásárolni, ez megy is mindig, kivéve, ha van pénzem. Akkor olyan egyszerű.. szóval valahogy (én sem tudom) a horgászboltban kötöttem ki. Miután tisztáztam, hogy én teljesen normális vagyok, csak apukám a horgász (az ember horgászboltban nem megy bele a családi kapcsolatok elemzésébe), szóval miután tisztára mostam magam, kértem az eladót, hogy adjon valami színes cuccot, amire majd harap a hal. (Kálmán így magyarázta el, hogy mire van szüksége)
Erre aszongya az eladó:
- Milyen hal?
- Beléd is. Hát magyarul se tudom. HAL. Megesszük.
- De mégis.
- Talán ponty, de nem tudom bolgárul.
Végiglapoztunk két horgászmagazint, ahol mindenféle viziszörnyet mutogattak nekem, hogy ilyet akarsz? Akarja a fene, én a halászlevet akarom. (az meg ugye halászól készül nemdebár?)
Szóval végül a neten rákerestünk a pontyra, hát.. totál nem így emlékeztem rá. Nem úgy nézett ki mint a halak az újságban, vagy nem ismertem föl.
Mindenesetre az eladó ünnepélyesen megállapította, hogy hülye vagyok a halakhoz (micsoda felfedezés, -amúgy vajon ő tudja, hogy milyen csirkét eszik vasárnaponként? Mert nem mindegy, hogy holland vörössarkantyús sárkánypörkölő irombacsirkét, vagy lengyel gülüszemű aranytojást tojó minityúkot.. oké, abbahagytam )
Szóval nagy nehezen megvettem egy gyönyörű színes horgot oltári nagy szúrós késszerű horgokkal (szegény halacskák.. :S). Elmondta az eladó, hogy ha nem tetszik, visszajövök januárban és ad másikat, elmondtam, hogy ha nem tetszik neki, veszünk még egyet és fülbevalós csinálunk belőle nekem. Táska nélkül voltam, betettem a zsákmányt a mellzsebembe és elsiettem. (nem akartam amúgy se ennyit tökölni egy horgászüzletben)
Szóval ez a brutális horog hogy-hogynem a mellzsebemben maradt. És ezt én már a terminálban vettem észre.6 biztonságiőrön és egy motozáson átjutottam ezzel a brutális horoggal a mellzsebemben.
A repülőre nagyon soká jutottam fel, ott álltam a legtöbbet, ahol a mobil lépcső és a repülő találkozik. Uramisten, annyira félelmetes volt, nagyon kilengett a lépcső és én se le se föl nem tudtam menni, ráadásul a lépcső még csúszott is és láttam a földet. Brr még most is ráz a hideg.
Elbuszozott velem Pliskáig, ott elköszönt és feltett egy reptéri buszra.
A reptérre hamar értem, még nem tudtam becsekkolni, de nem bántam. Nem az újabb, hanem a régebbi reptérről indult a gép,ezt nem bántam, mert ugyan kicsi volt a reptér, de nekem szép. A csekkolópultok jobb és bal oldaláról Európa és Bulgária térképei néztek le az utazóra mozaikból kirakva. A nagyobb városok egy-egy nevezetessége is ott volt kép formájában, Budapest mellett például a lánchíd, Vidin mellett a Belogradcsiki kastély és így tovább..
Várakozás közben vettem a postán egy légmentesen zárható zacsit, hátha kell majd a kozmetikumaimnak, jelzésértékűen beletettem a szőlőzsíromat. (a többiért lusta voltam kinyitni a bőröndöt) Ittam egy forrócsokit, hogy múljon az idő. Néztem az embereket, lestem, hátha valaki felismer, ugyanis Reni Thomas nevű barátja is ezzel a repülővel utazott.
Az elsők között csekkoltam be, ez mondjuk hasznos, mert a csomagvizsgálatnál én valahogy mindig fennakadok. Mikor utoljára repültem, konkrétan emlékszem, hogy én voltam az egyetlen, akit megmotoztak. Erre ismét felkészültem lelkiekben.
Először is csekkoláskor a táskám túl nehéznek bizonyult (11,3kg), már megijedtem, hogy fizetnem kell, mikor a (kedves) reptéri dolgozó szólt, hogy vegyem ki a könyvem. Ekkor az ijedtség azonnal elpárolgott és csökönyösség lépett a helyébe. Dosztojevszkijt nem hagyom itt. (persze, pont mikor már végre valahára csak 40 oldal van hátra..) Akkor vegyek ki ruhát. Csak a kedvenceimet hoztam. De azért valami fura volt. Megkérdeztem, hogy komolyan azt akarja, hogy hagyjak itt valamit? Erre kinevetett és mondta, hogy dehogy, csak azt, ami túlsúly kézbe kell átvinnem a kapun. Ja! Így már mindjárt más.
Csekkoláskor naná, hogy becsipogtam, pedig rutinosan eleve megszabadultam a „gyanús” tartozékaimtól (öv és társai..). A kabátom ugye a táskámmal együtt lett átvizsgálva, itt szólnék egy szót a biztonságunkról.
Ugye a repülőre (ha jól emlékszem) 2006 óta kézipoggyászban tilos felvinni mindenféle folyadékot, illetve már enyhültek a szabályok és légmentesen lezárt zacsiban 100ml-ig lehet.
Hát én nem tudom elképzelni, hogy ennek mi értelme, sosem hallottam még a terroristáról aki szájfénnyel és dezodorral eltéríti a gépet, és amennyiben létezik, úgy biztos vagyok benne, hogy ezt a mutatványt hitelkártyával és szárnyasbetéttel is képes végrehajtani. Mindegy. A fő szabály ugye mégis az, hogy kés villa olló gyerek kezébe és repülő fedélzetére nem való. Helyben is volnánk. Remélem Kálmán nem olvassa el ezt a bejegyzést Karácsony előtt, ugyanis akarva akaratlanul érintett a folytatásban.
Tegnap délelőtt Blagoevgradban magamnak készültem vásárolni, ez megy is mindig, kivéve, ha van pénzem. Akkor olyan egyszerű.. szóval valahogy (én sem tudom) a horgászboltban kötöttem ki. Miután tisztáztam, hogy én teljesen normális vagyok, csak apukám a horgász (az ember horgászboltban nem megy bele a családi kapcsolatok elemzésébe), szóval miután tisztára mostam magam, kértem az eladót, hogy adjon valami színes cuccot, amire majd harap a hal. (Kálmán így magyarázta el, hogy mire van szüksége)
Erre aszongya az eladó:
- Milyen hal?
- Beléd is. Hát magyarul se tudom. HAL. Megesszük.
- De mégis.
- Talán ponty, de nem tudom bolgárul.
Végiglapoztunk két horgászmagazint, ahol mindenféle viziszörnyet mutogattak nekem, hogy ilyet akarsz? Akarja a fene, én a halászlevet akarom. (az meg ugye halászól készül nemdebár?)
Szóval végül a neten rákerestünk a pontyra, hát.. totál nem így emlékeztem rá. Nem úgy nézett ki mint a halak az újságban, vagy nem ismertem föl.
Mindenesetre az eladó ünnepélyesen megállapította, hogy hülye vagyok a halakhoz (micsoda felfedezés, -amúgy vajon ő tudja, hogy milyen csirkét eszik vasárnaponként? Mert nem mindegy, hogy holland vörössarkantyús sárkánypörkölő irombacsirkét, vagy lengyel gülüszemű aranytojást tojó minityúkot.. oké, abbahagytam )
Szóval nagy nehezen megvettem egy gyönyörű színes horgot oltári nagy szúrós késszerű horgokkal (szegény halacskák.. :S). Elmondta az eladó, hogy ha nem tetszik, visszajövök januárban és ad másikat, elmondtam, hogy ha nem tetszik neki, veszünk még egyet és fülbevalós csinálunk belőle nekem. Táska nélkül voltam, betettem a zsákmányt a mellzsebembe és elsiettem. (nem akartam amúgy se ennyit tökölni egy horgászüzletben)
Szóval ez a brutális horog hogy-hogynem a mellzsebemben maradt. És ezt én már a terminálban vettem észre.6 biztonságiőrön és egy motozáson átjutottam ezzel a brutális horoggal a mellzsebemben.
A repülőre nagyon soká jutottam fel, ott álltam a legtöbbet, ahol a mobil lépcső és a repülő találkozik. Uramisten, annyira félelmetes volt, nagyon kilengett a lépcső és én se le se föl nem tudtam menni, ráadásul a lépcső még csúszott is és láttam a földet. Brr még most is ráz a hideg.
2010. december 18., szombat
Úton
Elköszöntem Kasiától, és végigsírtam a buszút blagoevgradi részét. Ez nem volt sok, körülbelül egy 15cm-es csokitélapó elmajszolási idejével ér fel, ezt onnan tudom, hogy közben ilyen módon vigasztaltam magam. Kasia a shopping-therapy és az alkohol mellett döntött és ha jól tudom, a Kauflandban kötött ki, konkrétan a bor-szekciónál.
Jairával Szófiában még megcsináltuk az utolsó őrültséget, ami a csomagjaim 30 méternyi szállítmányozását takarta, igen egyéni stílusban, úgy, hogy az egész pályaudvar rajtunk nevessen.
Utána egy kedves (és olcsó) taxissal elhozattam magam Elenához, és elhatároztunk, hogy elmegyünk csalgába. Csalga helyett Elena csinált tojásrántottát (ő legalábbis így hívta, magyarul ezt inkább úgy fodítanám, hogy tojásos hagyma). A tojásos hagyma és a Kasiától kapott utolsó tábla csoki elfogyasztása után jött a pizsi-party, mécseseket gyújtottunk, kabarét hallgattunk (még mindig tart a Gergőtől kapott Maksa), utána pedig megnéztük az egyik közös kedvencünket a Lorát. És csak félúton aludtunk el
(közben kinéztem az ablakon, eddig is meggyőződésem volt, hogy Szófiában a legszebb a hajnal, de hogy egy rózsaszín felhő nevessen be az ablakon.. :)
Szóval ma összepakoltam már teljesen, irány Horány, vagy ha nem is Horány, akkor Bologna. :)
Jajj Elena! Mi lesz velem nélküled? Reggel fölkel. Mondom neki a blogom statisztikáját. Kérdezi, hogy írtam-e. Írtam. Mit írtam? Jajj.. ne is mondd Dori.. azt írtad, hogy hazamész ugye?
Azt.
Egy ideje csak azt írom..
Puszi Haza, indulok!
Jairával Szófiában még megcsináltuk az utolsó őrültséget, ami a csomagjaim 30 méternyi szállítmányozását takarta, igen egyéni stílusban, úgy, hogy az egész pályaudvar rajtunk nevessen.
Utána egy kedves (és olcsó) taxissal elhozattam magam Elenához, és elhatároztunk, hogy elmegyünk csalgába. Csalga helyett Elena csinált tojásrántottát (ő legalábbis így hívta, magyarul ezt inkább úgy fodítanám, hogy tojásos hagyma). A tojásos hagyma és a Kasiától kapott utolsó tábla csoki elfogyasztása után jött a pizsi-party, mécseseket gyújtottunk, kabarét hallgattunk (még mindig tart a Gergőtől kapott Maksa), utána pedig megnéztük az egyik közös kedvencünket a Lorát. És csak félúton aludtunk el
(közben kinéztem az ablakon, eddig is meggyőződésem volt, hogy Szófiában a legszebb a hajnal, de hogy egy rózsaszín felhő nevessen be az ablakon.. :)
Szóval ma összepakoltam már teljesen, irány Horány, vagy ha nem is Horány, akkor Bologna. :)
Jajj Elena! Mi lesz velem nélküled? Reggel fölkel. Mondom neki a blogom statisztikáját. Kérdezi, hogy írtam-e. Írtam. Mit írtam? Jajj.. ne is mondd Dori.. azt írtad, hogy hazamész ugye?
Azt.
Egy ideje csak azt írom..
Puszi Haza, indulok!
2010. december 17., péntek
Csomagolas
Tegnap este megsem mentunk szorakozni, ehelyett osszecsomagoltam. Nem is volt rossz program, a lanyok (foleg Jaira) igen jol szorakoztak. Nem akartak elhinni, hogy van meg cuccom. Volt.
Hat.. kicsit tobb cuccom lesz haza, mint volt idefele..
Maris koszonom azoknak, akik segitenek hazahozni.
Hat.. kicsit tobb cuccom lesz haza, mint volt idefele..
Maris koszonom azoknak, akik segitenek hazahozni.
Kasia
Ma el kell köszönnöm tőle.
Jobb bele sem gondolni, pedig minden erről szól.
Hónapok óta minden nap csak ő a biztos. Hónapok óta mindent tud rólam, ő valaki, aki előtt nincsen titkom, akinek a hibáit is megszerettem.
Nem azt mondom, hogy sosem morogtunk egymásra, hanem azt, hogy morgás közben is feltétel nélkül mindent megtettünk a másikért.
És hazamegy. Megházasodik.
Komoly semmi értelem nem jut az eszembe azon kívül, hogy jajjgatok. Itt van és máris hiánycikk az életemben.
Jobb bele sem gondolni, pedig minden erről szól.
Hónapok óta minden nap csak ő a biztos. Hónapok óta mindent tud rólam, ő valaki, aki előtt nincsen titkom, akinek a hibáit is megszerettem.
Nem azt mondom, hogy sosem morogtunk egymásra, hanem azt, hogy morgás közben is feltétel nélkül mindent megtettünk a másikért.
És hazamegy. Megházasodik.
Komoly semmi értelem nem jut az eszembe azon kívül, hogy jajjgatok. Itt van és máris hiánycikk az életemben.
2010. december 16., csütörtök
Egyre nehezebb..
Most jött egy e-mail egy kedves csoporttársamtól, Ljubkától. Azt írja, hogy nagyon szomorú, hogy elmegyek, valahogy azt remélte, hogy még legalább egy kicsit maradok. Azt írta, hogy mikor az ember megszokja maga körül mások jelenlétét, akkor utána nagyon rossz az az űr, amit otthagyunk, és hogy örül, hogy megismerhetett.
Drága Ljubka! Én is nagyon örülök. Ez a levél nagyon jól esett. Nagyon kedvelem Ljubkát, tudtam, hogy ő mindig csodált, azt gondolom azért mert beszélek pár nyelven. (ő egyelőre inkább csak bolgárul) Hm.. bevallom tőle erre mégsem számítottam.
Valahogy még mindig az jár a fejemben, hogy nem hagytam nyomot magam után... talán mégis?
Talán nem nagy dolgokban kellene mérni a létezést.. talán nem attól lesz az ember valaki, hogy népszerű, hanem attól, hogy van akiben tényleg nyomot hagy és nem azért amit tett, hanem azért aki volt.
Drága Ljubka! Én is nagyon örülök. Ez a levél nagyon jól esett. Nagyon kedvelem Ljubkát, tudtam, hogy ő mindig csodált, azt gondolom azért mert beszélek pár nyelven. (ő egyelőre inkább csak bolgárul) Hm.. bevallom tőle erre mégsem számítottam.
Valahogy még mindig az jár a fejemben, hogy nem hagytam nyomot magam után... talán mégis?
Talán nem nagy dolgokban kellene mérni a létezést.. talán nem attól lesz az ember valaki, hogy népszerű, hanem attól, hogy van akiben tényleg nyomot hagy és nem azért amit tett, hanem azért aki volt.
Búcsú
Ma megírtam a bolgár vizsgámat, 6-ost kaptam, utána mondta a tanár, hogy menjek haza, mert elég beteges vagyok így is, a semmiért ne üljek a hideg teremben, a többieknek még bőven van mit tanulni.
Felálltam. Tudom, hogy nagyon sok mindenkit ma láttam utoljára. Elmondtam, hogy most elmegyek és nem valószínű, hogy visszajövök. Elmondtam, hogy jól éreztem magam és, hogy mindenkinek azt kívánom, hogy találja meg amit keres. Chavdar és az egyik kedvenc csoporttársam épp a táblánál álltak és írtak. Chavdar csak a szemembe nézett, szavak nélkül köszönt el. Viszont a másik srác ebben a pillanatban letette a filctollat és elindult felém. Nem tudtam mi fog kisülni a dologból, ugye a búcsúzkodást kultúrája válogatja, végül a kezét nyújtotta. Megfogta a kezem és szorosan átölelt. Nagyon jól esett. Őszintén úgy gondolom, hogy nem fogok hiányozni innen, mert igazán sosem tartozhattam ide, ugyanez a véleményem Szegedről. Ennek ellenére mindig voltak és lesznek emberek, akik leteszik a táblafilcet és egy tanár meg egy egész osztály előtt úgy köszönnek el, ahogy azt a szívük diktálja. Tudom, hogy Chavdar is megölelt volna, láttam a szemében. Ehelyett mosolyogva elintegetett és tudom, hogy bánja azt a percet.
Soha sem szabadna elfojtani azt amit érzünk, szeretni nem szégyen.
Sírni lett volna jó. Vittem bon-bont a tanárnőnek.. ó igazán nem kellett volna. Nem. Nem kellett volna bon-bon, ugyanúgy neki sem kellett volna velem ilyen figyelmesnek és rendesnek lenni egész félévben. De az volt. Örülök, hogy Rosita Shtereva tanítványa lehettem.
Ezután az irodára mentem, elköszöntem Elinától, a legédesebb titkárnőtől, Markovtól, és Viktoriától. Markov volt az abszolút kedvenc, azt mondja neki Elina: Dorina azért jött, hogy elköszönjön (ezt ő bolgárul úgy mondta, hogy Azért jött, hogy azt mondja Csáó) erre Markov: Csáó. :D Hát nem rendeztünk jelenetet. Mondjuk nem is olyan volt a viszonyunk, ő inkább csak kedves volt és mentorált a többiekkel együtt.
Elköszöntem Marinelától, a régi magyarországi lektoromtól, nagyon jót beszélgettünk egy teánál és megbeszéltük, hogy ő is meg Elina is meglátogatnak majd Szozopolban.
Aprop, írt a főnököm mailt, hogy lehet, hogy pár fényképem majd elkéri. Lehet, hogy bekerülnek egy katalógusba? Nagyon jó lenne, komolyan büszke lennék magamra. :) (főleg mert ő is sokat fotóz)
Hát egyelőre ennyi, a neheze még hátra van. Jordanka (a bolgár tanárnőm), Jaira, Kasia és Elena. Lesz itt sírás.
Felálltam. Tudom, hogy nagyon sok mindenkit ma láttam utoljára. Elmondtam, hogy most elmegyek és nem valószínű, hogy visszajövök. Elmondtam, hogy jól éreztem magam és, hogy mindenkinek azt kívánom, hogy találja meg amit keres. Chavdar és az egyik kedvenc csoporttársam épp a táblánál álltak és írtak. Chavdar csak a szemembe nézett, szavak nélkül köszönt el. Viszont a másik srác ebben a pillanatban letette a filctollat és elindult felém. Nem tudtam mi fog kisülni a dologból, ugye a búcsúzkodást kultúrája válogatja, végül a kezét nyújtotta. Megfogta a kezem és szorosan átölelt. Nagyon jól esett. Őszintén úgy gondolom, hogy nem fogok hiányozni innen, mert igazán sosem tartozhattam ide, ugyanez a véleményem Szegedről. Ennek ellenére mindig voltak és lesznek emberek, akik leteszik a táblafilcet és egy tanár meg egy egész osztály előtt úgy köszönnek el, ahogy azt a szívük diktálja. Tudom, hogy Chavdar is megölelt volna, láttam a szemében. Ehelyett mosolyogva elintegetett és tudom, hogy bánja azt a percet.
Soha sem szabadna elfojtani azt amit érzünk, szeretni nem szégyen.
Sírni lett volna jó. Vittem bon-bont a tanárnőnek.. ó igazán nem kellett volna. Nem. Nem kellett volna bon-bon, ugyanúgy neki sem kellett volna velem ilyen figyelmesnek és rendesnek lenni egész félévben. De az volt. Örülök, hogy Rosita Shtereva tanítványa lehettem.
Ezután az irodára mentem, elköszöntem Elinától, a legédesebb titkárnőtől, Markovtól, és Viktoriától. Markov volt az abszolút kedvenc, azt mondja neki Elina: Dorina azért jött, hogy elköszönjön (ezt ő bolgárul úgy mondta, hogy Azért jött, hogy azt mondja Csáó) erre Markov: Csáó. :D Hát nem rendeztünk jelenetet. Mondjuk nem is olyan volt a viszonyunk, ő inkább csak kedves volt és mentorált a többiekkel együtt.
Elköszöntem Marinelától, a régi magyarországi lektoromtól, nagyon jót beszélgettünk egy teánál és megbeszéltük, hogy ő is meg Elina is meglátogatnak majd Szozopolban.
Aprop, írt a főnököm mailt, hogy lehet, hogy pár fényképem majd elkéri. Lehet, hogy bekerülnek egy katalógusba? Nagyon jó lenne, komolyan büszke lennék magamra. :) (főleg mert ő is sokat fotóz)
Hát egyelőre ennyi, a neheze még hátra van. Jordanka (a bolgár tanárnőm), Jaira, Kasia és Elena. Lesz itt sírás.
Harc
Tegnap a kolifelügyelővel harcoltam, megérte 10 levát kerestem rajta.
Felmentem hozzá, hogy akkor kérem szépen vissza a depozitomat, amin eddig csücsülni szíveskedett.
Hát ő csak 80 levát ad vissza a 100ból amit befizettem.
MI VAN?
Koszos a fal.
Na ezen a ponton elborult az agyam.
Mikor megérkeztem a fal koszos volt és kidekoráltam.
Egyszer bejött, látta, hogy van dekoráció, jelenetet rendezett és leszedetett velem mindent. Erre most még fizetek is? Ennyi erővel végig kint lehettek volna a falon a tortacsipkéim.
Harcba szálltam.
Nem fizetek. (mondjuk nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt mondhassam, mert speciel nála volt az én pénzem és épp ő nem akart nekem fizetni, de ez csöppet sem zavart meg) Nem és nem.
Koszos a fal.
Eleve az volt én csak próbáltam takargatni. Ha én nem kaptam frissen festett szobát, akkor a következő beköltöző se fog.
Maria érzte, hogy tényleg sík ideg vagyok, tekintve, hogy neki (akinek egész félévben a jobbkeze voltam) neki köszönhetem, hogy a bőröndöm most nincs Magyarországon, hanem itt csücsül a folyosón és fogalmam sincs, hogy hogyan jut majd haza. (megoldom, nem kell aggódni, csak na) és erre még jön a falammal, ahol szinte semmi nyoma a blue technek, azért vette észre, mert ki van erre hegyezve, mert látta a dekoromat. Annyit mariáról, hogy a koli előtt (a legenda szerint) börtönben dolgozott. Ez mondjuk mindent megmagyarázna..
Nos tehát, ma vártam rá a koli előtt, de persze elfelejtett, mondjuk ez mínuszokban hóesésben megfázva akkor, mikor végre alhatnék.. hogy is mondjam.. nem a legjobb program. Aztán önállósítottam magam és nélküle elintéztem amit kellett, kicsit bántott mondjuk, hogy közben találkoztam vele és nagyon ráért volna nekem segíteni..
A másik koli lepukkant, de mégis szívesebben laktam volna ott. A koli igazgatóról ódákat zengenek, mondjuk mikor megláttam azt hittem biztos másról van szó. Egy aláírásért mentem az irodájába, de tündér volt.
Megkérdezte jó volt-e itt, minden rendben volt-e, miben lehetnének jobbak. Megkérdezte, hogy milyen nálunk nyugaton, jó-e ott élni, biztos nagyon jó. Megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem maradni, van még hely a koliban, és ha jól érzem magam. Arról is érdeklődött, hogy a többi ismerősömnek tetszett-e a koli.. komolyan nagyon kedves volt.
Marianál végül kihisztiztem, hogy a kolis igazolványomat elvihessem emlékbe haza, komoly harc volt, mert (már láttam) ő ezeket rituálisan fel szokta aprítani. Bizonygatnom kellett neki egy ideig, hogy én tényleg nem megyek semmire az igazolvánnyal és hogy csak emlék lesz.
Hát.. ennyi.. megyek ma dékán bácsihoz, irodára.. aztán viszlát Blagoevgrad, viszlát hóesés.. holnap indulok Szófiába.
Felmentem hozzá, hogy akkor kérem szépen vissza a depozitomat, amin eddig csücsülni szíveskedett.
Hát ő csak 80 levát ad vissza a 100ból amit befizettem.
MI VAN?
Koszos a fal.
Na ezen a ponton elborult az agyam.
Mikor megérkeztem a fal koszos volt és kidekoráltam.
Egyszer bejött, látta, hogy van dekoráció, jelenetet rendezett és leszedetett velem mindent. Erre most még fizetek is? Ennyi erővel végig kint lehettek volna a falon a tortacsipkéim.
Harcba szálltam.
Nem fizetek. (mondjuk nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt mondhassam, mert speciel nála volt az én pénzem és épp ő nem akart nekem fizetni, de ez csöppet sem zavart meg) Nem és nem.
Koszos a fal.
Eleve az volt én csak próbáltam takargatni. Ha én nem kaptam frissen festett szobát, akkor a következő beköltöző se fog.
Maria érzte, hogy tényleg sík ideg vagyok, tekintve, hogy neki (akinek egész félévben a jobbkeze voltam) neki köszönhetem, hogy a bőröndöm most nincs Magyarországon, hanem itt csücsül a folyosón és fogalmam sincs, hogy hogyan jut majd haza. (megoldom, nem kell aggódni, csak na) és erre még jön a falammal, ahol szinte semmi nyoma a blue technek, azért vette észre, mert ki van erre hegyezve, mert látta a dekoromat. Annyit mariáról, hogy a koli előtt (a legenda szerint) börtönben dolgozott. Ez mondjuk mindent megmagyarázna..
Nos tehát, ma vártam rá a koli előtt, de persze elfelejtett, mondjuk ez mínuszokban hóesésben megfázva akkor, mikor végre alhatnék.. hogy is mondjam.. nem a legjobb program. Aztán önállósítottam magam és nélküle elintéztem amit kellett, kicsit bántott mondjuk, hogy közben találkoztam vele és nagyon ráért volna nekem segíteni..
A másik koli lepukkant, de mégis szívesebben laktam volna ott. A koli igazgatóról ódákat zengenek, mondjuk mikor megláttam azt hittem biztos másról van szó. Egy aláírásért mentem az irodájába, de tündér volt.
Megkérdezte jó volt-e itt, minden rendben volt-e, miben lehetnének jobbak. Megkérdezte, hogy milyen nálunk nyugaton, jó-e ott élni, biztos nagyon jó. Megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem maradni, van még hely a koliban, és ha jól érzem magam. Arról is érdeklődött, hogy a többi ismerősömnek tetszett-e a koli.. komolyan nagyon kedves volt.
Marianál végül kihisztiztem, hogy a kolis igazolványomat elvihessem emlékbe haza, komoly harc volt, mert (már láttam) ő ezeket rituálisan fel szokta aprítani. Bizonygatnom kellett neki egy ideig, hogy én tényleg nem megyek semmire az igazolvánnyal és hogy csak emlék lesz.
Hát.. ennyi.. megyek ma dékán bácsihoz, irodára.. aztán viszlát Blagoevgrad, viszlát hóesés.. holnap indulok Szófiába.
Megérkeztem
Mielőtt idejöttem, már tudni véltem, hogy hova érkezem. Egy hófödte hegycsúcsokkal körülvett városba, ahol mindenki kedves és ahol jó lenni.
Ma megérkeztem.
Kora délután a kávéautomatánál nyakamba ugrott egy Héra Hoteles takarítólány, Margó, hogy már mióta keres és figyel, de sosem látott sehol, hogy vagyok. Nagyon jó volt beszélgetni.
Délután Kasiával sétáltunk, akkor készültek az alábbi képek, ajánlom minden kedves olvasómnak, hogy nyissa meg nagyobban, mert azt az egyet kivéve, amelyiken én és az egyetemi épület vagyunk, mindegyik páratlan szépségű. Ezek a képek a korábbi fényképeimmel ellentétben nem kifejezetten szépek. Ezeken a képeken be kell nézni a Technopolis és a villanydrót háló mögé és ott megtalálni a szépséget. Remélem mindenkinek sikerülni fog.
Blagoevgrad. Megérkeztél. Megérkeztem. Nem kaptunk sok időt, de ez nem is erről szólt. Jó volt eddig is itt. Csak most még jobb.
A kantinban ebédelek (csirkeleves ugye) és kinézek az ablakon. Mosolygok. Sokan nem értik miért. Ők talán majd az Alföldön értik meg ezt. Vagy ott se..
Ma megérkeztem.
Kora délután a kávéautomatánál nyakamba ugrott egy Héra Hoteles takarítólány, Margó, hogy már mióta keres és figyel, de sosem látott sehol, hogy vagyok. Nagyon jó volt beszélgetni.
Délután Kasiával sétáltunk, akkor készültek az alábbi képek, ajánlom minden kedves olvasómnak, hogy nyissa meg nagyobban, mert azt az egyet kivéve, amelyiken én és az egyetemi épület vagyunk, mindegyik páratlan szépségű. Ezek a képek a korábbi fényképeimmel ellentétben nem kifejezetten szépek. Ezeken a képeken be kell nézni a Technopolis és a villanydrót háló mögé és ott megtalálni a szépséget. Remélem mindenkinek sikerülni fog.
Blagoevgrad. Megérkeztél. Megérkeztem. Nem kaptunk sok időt, de ez nem is erről szólt. Jó volt eddig is itt. Csak most még jobb.
A kantinban ebédelek (csirkeleves ugye) és kinézek az ablakon. Mosolygok. Sokan nem értik miért. Ők talán majd az Alföldön értik meg ezt. Vagy ott se..
A megunhatatlan Diótörő
Ma egyedül voltam bolgáron (eredetileg 9en vagyunk, de a többieket nem igazán izgatja a téma...)
Szóval eddig úgy volt, hogy ha bejárok órára, akkor nincs vizsga, aztán ma a tanárnőm elém hajított egy négyoldalas dolgozatot, hogy hm.. nem vizsga, csak olyan záródolgozat. Az nem ugyanaz?
Mindegy, igazából nem volt sok feladat és mi amúgy is folyton pletyizünk (25 éves, nincs meg az az igazi tanár-diák viszonyunk :), megígértette velem, hogy találkozunk a nyáron, meghívtam magunkhoz Magyarországra.
Szóval elújságoltam neki, hogy voltunk a Toni Dimitrova koncerten, kiderült, hogy ő is ott volt.
És elújságolta, hogy ma este ingyen fellép a Szófiai Opera és Balettegyüttes. Elvileg moziba készültünk, de semmiből nem tartott a lányokat lebeszélni a filmről, ami amúgy is inkább csak engem érdekelt.
Nos, a Diótörőt már láttam, az Odesszai Balettegyüttes előadásában, azt kell mondjam, hogy amit ott láttam az páratlan, utánozhatatlan, tökéletes. Persze kicsit sem értek a baletthez, csak csodálója vagyok.
Ennek ellenére örülök, hogy elmentünk ma, nagyon tetszett, jó újra átélni egy kedves történetet.
Csajkovszkij egyébként is nagy kedvenc, szóval komoly, ha nem szeretném a balettet, akkor én csukott szemmel is szívesen végigültem volna az előadást.
Persze megint tömeg volt, de mi már több mint fél órával hamarabb odamentünk, szóval volt ülőhelyünk. Na j, bevallom, én átadtam a helyem egy hölgynek, aki anya korabeli volt, mert eszembe jutott, hogy én is örülnék, ha valaki aki el tud ücsörögni egy karfán is átadná a helyét anyukámnak, vagy a mamámnak.
Előadás előtt elhangzott a színházban egy beszéd, ami nagyon tetszett. Teljesen spontán egyszer csak elhallgatott a színházra oly jellemző előadás előtti izgatott susmus. Teljes csönd lett, ez ragályos. Egy erős férfihang szólalt meg, egy néző volt. Azt mondta, hogy már csak 10 perc van az előadásig, nagyon örül, hogy ennyi emberrel találkozhat, akik mind a művészetért jöttek el. Egy dolgot viszont nem ért. A színházban még vannak üres helyek és rengeteg az álló ember. Azok, akik sorokat lefoglaltak, tényleg megvárnak egy társaságot az utolsó pillanatban befutni és hagynak másokat állni, akik már jó ideje itt várnak?
Kitört a taps.
Én csak azt figyeltem, hogy az érintettek igyekeztek minél több ruhadarabjukat szétdobálni, és sürgősen telefonálni kezdtek a későknek.
Hm.. Érdekes volt. Senkinek sincs igaza. Soha senkinek nincs teljesen igaza.
Azért bántotta a fülem pár dolog. Mondjuk az a lány, aki 2 percet telefonált az előadás közben. És a másik, a csörgős papírból cukrot bontogatott. Ez nem mozi, bár én ott se szeretem ezt. Felmerül a kérdés, ha megveszi a jegyet a balettre akkor is telefonál? Akkor is csörgeti a cukros papírt?
Nem baj, ennél nagyobb baj ne legyen.
Az estét djunerrel koronáztuk és fagyoskodás helyett taxiztunk hazáig. Irdatlan hidegek járnak erre felénk..
Szóval eddig úgy volt, hogy ha bejárok órára, akkor nincs vizsga, aztán ma a tanárnőm elém hajított egy négyoldalas dolgozatot, hogy hm.. nem vizsga, csak olyan záródolgozat. Az nem ugyanaz?
Mindegy, igazából nem volt sok feladat és mi amúgy is folyton pletyizünk (25 éves, nincs meg az az igazi tanár-diák viszonyunk :), megígértette velem, hogy találkozunk a nyáron, meghívtam magunkhoz Magyarországra.
Szóval elújságoltam neki, hogy voltunk a Toni Dimitrova koncerten, kiderült, hogy ő is ott volt.
És elújságolta, hogy ma este ingyen fellép a Szófiai Opera és Balettegyüttes. Elvileg moziba készültünk, de semmiből nem tartott a lányokat lebeszélni a filmről, ami amúgy is inkább csak engem érdekelt.
Nos, a Diótörőt már láttam, az Odesszai Balettegyüttes előadásában, azt kell mondjam, hogy amit ott láttam az páratlan, utánozhatatlan, tökéletes. Persze kicsit sem értek a baletthez, csak csodálója vagyok.
Ennek ellenére örülök, hogy elmentünk ma, nagyon tetszett, jó újra átélni egy kedves történetet.
Csajkovszkij egyébként is nagy kedvenc, szóval komoly, ha nem szeretném a balettet, akkor én csukott szemmel is szívesen végigültem volna az előadást.
Persze megint tömeg volt, de mi már több mint fél órával hamarabb odamentünk, szóval volt ülőhelyünk. Na j, bevallom, én átadtam a helyem egy hölgynek, aki anya korabeli volt, mert eszembe jutott, hogy én is örülnék, ha valaki aki el tud ücsörögni egy karfán is átadná a helyét anyukámnak, vagy a mamámnak.
Előadás előtt elhangzott a színházban egy beszéd, ami nagyon tetszett. Teljesen spontán egyszer csak elhallgatott a színházra oly jellemző előadás előtti izgatott susmus. Teljes csönd lett, ez ragályos. Egy erős férfihang szólalt meg, egy néző volt. Azt mondta, hogy már csak 10 perc van az előadásig, nagyon örül, hogy ennyi emberrel találkozhat, akik mind a művészetért jöttek el. Egy dolgot viszont nem ért. A színházban még vannak üres helyek és rengeteg az álló ember. Azok, akik sorokat lefoglaltak, tényleg megvárnak egy társaságot az utolsó pillanatban befutni és hagynak másokat állni, akik már jó ideje itt várnak?
Kitört a taps.
Én csak azt figyeltem, hogy az érintettek igyekeztek minél több ruhadarabjukat szétdobálni, és sürgősen telefonálni kezdtek a későknek.
Hm.. Érdekes volt. Senkinek sincs igaza. Soha senkinek nincs teljesen igaza.
Azért bántotta a fülem pár dolog. Mondjuk az a lány, aki 2 percet telefonált az előadás közben. És a másik, a csörgős papírból cukrot bontogatott. Ez nem mozi, bár én ott se szeretem ezt. Felmerül a kérdés, ha megveszi a jegyet a balettre akkor is telefonál? Akkor is csörgeti a cukros papírt?
Nem baj, ennél nagyobb baj ne legyen.
Az estét djunerrel koronáztuk és fagyoskodás helyett taxiztunk hazáig. Irdatlan hidegek járnak erre felénk..
Boldog Szülinapot Jane Austen!
Ilyen ma a Google. Alapvetően vannak aranyos újításai, tavaly nagyon tetszett a március 15.-ei kokárdás ötletük, de ez is elbűvölő.
Meglepetés
Ma reggel megérkezett egy kibontott és lefóliázott borítékban a szülinapi ajándékom, a szófiai posta egy mentegetődző matricát is mellékelt hozzá, sajnálják, hogy "kibomlott".
Kaptam benne egy képeslapot, egy pár ünnepi fülbevalót és sok papírzsepit (épp rámfér).
Köszönöm az elkövetőknek! Puszi! (külön puszi ma Rozinak!)
Kaptam benne egy képeslapot, egy pár ünnepi fülbevalót és sok papírzsepit (épp rámfér).
Köszönöm az elkövetőknek! Puszi! (külön puszi ma Rozinak!)
2010. december 15., szerda
Jeg-este
Tegnap pluszok voltak, esett a hó, megolvadt, éjjel megfagyott,reggel megolvadt, dél körül ismét minden megfagyott, az egész város tükörjég. A koli lépcsőjére szőnyeget szögeltek.
Fél csupor mézet megettem tegnap óta, komolyan harcolok a betegség ellen.
Voltam Viktóriánál (ő a helyi koordinátor) megint jól szórakoztunk, minden papírom rendben lesz.
Kétszer ettem a kantinban (na jó, egyszer csak ott voltam, hogy Kasia ne egyen egyedül)
Jairával addig sétáltunk a városban, hogy tejesen átfagytunk és sokat beszélgettünk. Pénteken érkezik haza, az anyukája annyira várja, hogy már elkezdett főzni. Ezúton üzenem a családomnak, hogy kérlek még ne főzzetek nekem! Elég lesz olyan 21.-e fele :)
Amúgy zenét hallgattam egész nap és nagyon feltöltött, aludnom kellene, de le sem lehet ütni, olyan aktív vagyok.
Jó éjt Magyarország, nemsoká találkozunk!
Fél csupor mézet megettem tegnap óta, komolyan harcolok a betegség ellen.
Voltam Viktóriánál (ő a helyi koordinátor) megint jól szórakoztunk, minden papírom rendben lesz.
Kétszer ettem a kantinban (na jó, egyszer csak ott voltam, hogy Kasia ne egyen egyedül)
Jairával addig sétáltunk a városban, hogy tejesen átfagytunk és sokat beszélgettünk. Pénteken érkezik haza, az anyukája annyira várja, hogy már elkezdett főzni. Ezúton üzenem a családomnak, hogy kérlek még ne főzzetek nekem! Elég lesz olyan 21.-e fele :)
Amúgy zenét hallgattam egész nap és nagyon feltöltött, aludnom kellene, de le sem lehet ütni, olyan aktív vagyok.
Jó éjt Magyarország, nemsoká találkozunk!
2010. december 14., kedd
Walk to remember
Kezdődik. Kezdőik a vége.
Minden nap elköszönök a csirkelevestől a menzán. A csirkelevestől, amit nyár elején még megvetettem. Hiányozni fogsz csirkeleves. Egészben van benne a bors és hideg.. mégis nehéz lesz nélküle.
Hideg a szobánk, nem jó a hősugárzó. Négy zokni és három pulcsi sem védett meg, ismét megfáztam.
Kívülálló vagyok, soha sem leszek bolgár. Beszélek, hallgatok, mosolygok, itt tényleg élek, mégsem fogok innen hiányozni. Kezdődik a vége. A számadás.
Tudom mit nyertem, tudom mit vesztettem. Tudom, hogy megérte.
Hazamegyek oda, ahol szeretnek, onnan ahol szeretnek. Hazamegyek oda, ahol a mamám és a tatám csigatésztát pödörnek, ahol aranyló karikák úsznak a tyúkhúsleves tükrén, oda, ahol reggelente a meleg fényes konyhában majd mézes teát kortyolgatok anyukámmal és nézzük az ablakból a havas tujákat. És kimegyek majd Mártélyra Kálmánnal, és majd nyafogok neki, hogy milyen hideg van és majd kinevet, hogy ez a tél és majd elbiciklizek Dorottyához, aki ilyenkor mindig süt valamit, végignyújtózom Orsi ágyán és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy vagy nekem és egy hangulatos kávézóban két frappé után megváltjuk Flórával a világot. Majd kimegyek a kutyával a rétre és amíg ő önfeledten szaladgál, addig én lovakról ábrándozok és mikor a karácsonyi ajándékaimat csomagolom végigfekszik majd a macska a csomagoló papíron, hogy inkább vele foglalkozzak.
És ha elég erős leszek, majd bemegyek Szegedre, mert ott mindenki szeret és mindenkit szeretek és elmegyek Katihoz meg Jancsihoz, meg vissza a koliba..
Minden olyan lesz, mint régen és lesznek dolgok, amelyek nem csak kívülről.
De valahol. Bennem él még Vester Vested, itt él még a Németh László Gimi, ahol 12 évet tanultam. Ha lefekszem aludni, behunyom a szemem és hallom, amit akkor hallottam mikor a Péczeli Attila Zeneiskola folyosóján órára vártam. Szemben zongoraóra, Bach, kicsit balra ének óra, magyar nóták, balra épp nincs óra, a tanár beleénekel egy áriába amit holnap majd a színházban ad elő, a folyosó túlvégén fuvola-kiabál a tanárnő: "A ritmusra figyelj Kata!", hegedű (nagyon hamis), már nem hallod mit játszanak, jobbra kicsit halkabban cselló óra megy, a földszintről felhallatszik a dob. Összefolyik az egész, egy zene lesz belőle, ez az ami hiányzik, ezer koncertre elmehetsz ezt nem hallod másutt.
Ide, ezek közé az emlékeim közé teszem majd be Blagoevgradot. Most pont olyan, mint amilyennek képzeltem. Hófödte csúcsok, hófehér fények, mintha mindig is ide vágytam volna. Ennek így kellett lennie.
El kellett jönnöm, hogy találkozzunk. Találkoztunk, találkoztam. Magammal. Együtt megyünk haza, remélem, hogy soha többet nem hagysz el. Dorina.
Pénteken buszra ülök. Sírni is fogok, ismerem már ennyire magam. Addig sétálok, emlékszem a szépre, a jóra. Mióta kihúzom magam és emelt fővel járok, látom, hogy a csirkék estére felrepülnek az öreg tölgyre, látom, hogy két gyerekcipő lóg a villanypóznáról.
Már kicsit ez is én vagyok. Ha ide visszajövök vajon újra idegen leszek? Nem akarom tudni.
Mindent köszönök Blagoevgrad. Mindent.
Minden nap elköszönök a csirkelevestől a menzán. A csirkelevestől, amit nyár elején még megvetettem. Hiányozni fogsz csirkeleves. Egészben van benne a bors és hideg.. mégis nehéz lesz nélküle.
Hideg a szobánk, nem jó a hősugárzó. Négy zokni és három pulcsi sem védett meg, ismét megfáztam.
Kívülálló vagyok, soha sem leszek bolgár. Beszélek, hallgatok, mosolygok, itt tényleg élek, mégsem fogok innen hiányozni. Kezdődik a vége. A számadás.
Tudom mit nyertem, tudom mit vesztettem. Tudom, hogy megérte.
Hazamegyek oda, ahol szeretnek, onnan ahol szeretnek. Hazamegyek oda, ahol a mamám és a tatám csigatésztát pödörnek, ahol aranyló karikák úsznak a tyúkhúsleves tükrén, oda, ahol reggelente a meleg fényes konyhában majd mézes teát kortyolgatok anyukámmal és nézzük az ablakból a havas tujákat. És kimegyek majd Mártélyra Kálmánnal, és majd nyafogok neki, hogy milyen hideg van és majd kinevet, hogy ez a tél és majd elbiciklizek Dorottyához, aki ilyenkor mindig süt valamit, végignyújtózom Orsi ágyán és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy vagy nekem és egy hangulatos kávézóban két frappé után megváltjuk Flórával a világot. Majd kimegyek a kutyával a rétre és amíg ő önfeledten szaladgál, addig én lovakról ábrándozok és mikor a karácsonyi ajándékaimat csomagolom végigfekszik majd a macska a csomagoló papíron, hogy inkább vele foglalkozzak.
És ha elég erős leszek, majd bemegyek Szegedre, mert ott mindenki szeret és mindenkit szeretek és elmegyek Katihoz meg Jancsihoz, meg vissza a koliba..
Minden olyan lesz, mint régen és lesznek dolgok, amelyek nem csak kívülről.
De valahol. Bennem él még Vester Vested, itt él még a Németh László Gimi, ahol 12 évet tanultam. Ha lefekszem aludni, behunyom a szemem és hallom, amit akkor hallottam mikor a Péczeli Attila Zeneiskola folyosóján órára vártam. Szemben zongoraóra, Bach, kicsit balra ének óra, magyar nóták, balra épp nincs óra, a tanár beleénekel egy áriába amit holnap majd a színházban ad elő, a folyosó túlvégén fuvola-kiabál a tanárnő: "A ritmusra figyelj Kata!", hegedű (nagyon hamis), már nem hallod mit játszanak, jobbra kicsit halkabban cselló óra megy, a földszintről felhallatszik a dob. Összefolyik az egész, egy zene lesz belőle, ez az ami hiányzik, ezer koncertre elmehetsz ezt nem hallod másutt.
Ide, ezek közé az emlékeim közé teszem majd be Blagoevgradot. Most pont olyan, mint amilyennek képzeltem. Hófödte csúcsok, hófehér fények, mintha mindig is ide vágytam volna. Ennek így kellett lennie.
El kellett jönnöm, hogy találkozzunk. Találkoztunk, találkoztam. Magammal. Együtt megyünk haza, remélem, hogy soha többet nem hagysz el. Dorina.
Pénteken buszra ülök. Sírni is fogok, ismerem már ennyire magam. Addig sétálok, emlékszem a szépre, a jóra. Mióta kihúzom magam és emelt fővel járok, látom, hogy a csirkék estére felrepülnek az öreg tölgyre, látom, hogy két gyerekcipő lóg a villanypóznáról.
Már kicsit ez is én vagyok. Ha ide visszajövök vajon újra idegen leszek? Nem akarom tudni.
Mindent köszönök Blagoevgrad. Mindent.
2010. december 13., hétfő
Átharapom a torkát.. játsziból
Azt, hogy a lentebbi bejegyzések megszülettek köszönjük Kasiának, akit megjegyezném még mindig imádok, de egyszerűen kikészít.
Adott egy vizsga. Neki, ma.
Felhúzza az ébresztőjét és elteszi messze messze.
Mindig zajos mikor fölkel, mindent azzal magyaráz, hogy egyke sosem kellett alkalmazkodnia. Oké. Mondja a másik egyke az ágyról.
Szóval van az ébresztőóra, aminek a hangja egy kibukás. Megszólal. Csörög öt percig, mire a kisasszony felébred, kibotorkál érte, elhúzza a függönyt, felkiált, hogy esik a hó (najó, ez az egy tényleg hírértékű volt, mert itt idén ez az első) majd mint aki jól végezte dolgát elmegy vissza aludni.
Háromnegyed órája ébren hánykolódom, mert tudom, hogy ha fölkel négyszer nekimegy a szekrénynek, földhöz vágja a hajkeféjét, maxhangerőn összecsukja a tükröt, hogy az ablakhoz vigye, mert ott jobba fény. A széket nem emeli fel, toszigálja a parkettán, háromszor felkel mert először a porpúdert, aztán a szempillaspirált majd a szájfényt rángatja ki a cipősdoboz aljáról.
Csoszog. Eszébe jut, hogy ha hazajött a vizsgáról és netalántán tanulni óhajt kedve, útban lesz a vasalóm, amit tegnap ő használt, és átteszi a polcra. Paff.
Csörgős zacsiból csokis gabonapelyhet eszik, mert az nem reggeli, ha nincs tálkában.
Kimegy a konyhába, az ajtót tárva nyitva hagyja, vizet forral, mosogat, közben hallom, hogy a portásbácsinak sok a dolga és hogy annak a lánynak aki most megy suliba el van kopva az egyik cipősarka és nyikorog a táskáján a csat.
Felforrt a kávévíz. Tudjátok, hogy amíg felkeveri kiskanállal az felér egy migrénnel? Most jön a cukor, konyhaszekrényajtó bumm-becsap.
Oké. Csoszogok, tehát vagyok, tehát jövök, hangos sóhaj, elhibázta, neki a szekrénynek JUUJ az a kávé forró volt!
Közben farkasordító hideg bömböl a folyosóról. Most jön a reggeli. Rántotta, kenyérszeletek, nutella, banán, meg mégiscsak jobb lesz tálkából az a gabonapehely.
Bekapcsolja a gépet, gépel, nevet, hangosan sóhajt. Igen, elment az első e-mail haza, "Ma is egy új nap van, édes már csak 11 és fél nap és újra te ölelsz."
Most elkezd enni. Ez egész csendes tevékenység, ilyenkor nag szükségem van a hallásomra, ilyen csöndben majdnem el is alhatnék, de nem szabad, mert rossz lesz felébredni.
Visszaesik pár falat a tányérba, a porcelánoz ütődik a kanál, újra gépel. "Szia Anya, legyen jó napod, képzeld a szomszédaink hajnali háromig viháncoltak. A szobatársam (a magyar) meg megfázott, alig kap levegőt és folyton párologtat a szobában. Ne aggódj, én jól vagyok. Mondd meg a Maminak, hogy már csak 10 nap (már 4 napja ezt mondjuk neki..) Puszilom Apát!"
Csoszogás.. hm.. van egy kis maradék a tegnapi spagettiből.. úgyis éhes vagyok, jó lesz egy kis kristálycukorral.
Ez az egész még pizsiben.
Ezek után már csak pontokban ismertetem a továbbiakat:
- mit vegyek fel?
- uramisten hogy néz ki a hajam!
- jé, az ott még nutella?
- csosz-csosz
- Dorina kölcsönadnád a.. mindegy, aludjál
- mit vegyek fel?
- Dorina mégis elvihetném azt a körömlakkot?
- oké, most kilakkoztam a körmöm, így nem lehet felöltözni
- Jó reggelt e-mail az unokatesónak (ha már úgysem tudok mást csinálni a körmeimmel)
- jé, maradt egy kis tészta a tál alján, kikaparom kanállal
- mit vegyek fel?
- kidobom a kukába a joghurtosdobozt, becsapom a ruhásszerkény ajtaját, kiöntöm a wcbe a rántotta maradékát, lehúzom
- elmosogatok a fürdőben, mert így nem kell kimenni a konyhába
- ú az a gonosz villa megint kiugrott a kezeim körül
- rohanás, csoszogás, kulccsörgés
- igen, ezt veszem fel
- basszus kihűlt a kávé
- nem baj, öntök rá forróvizet
- kulcs
- konyha
- random zajok
- kávé
- fogmosás folyó víznél de pohárból
- fürdőszobai szemetes
- Jé Te ébren vagy? Órára mégy? Jajj, bocsi, mindig elfelejtem, hogy te hétfőn szabad vagy. (bumm a bejárati ajtó) Dehát akkor miért keltél fel?
- Never mind. Képzeld tegnap elfelejtettem mondani, hogy a M.. egy orosz lánnyal randizik, aki a fb szerint csak 18! (hatásszünet) ÉéÉs az O... pedig egy fogorvossal aki alacsonyabb nála! (hatásszünet nélkül) Hát normálisak ezek? Kevesebb mint két hét és örökre hazamegyünk. Vagyis én örökre. (eszébe jut a lagzi) (gyors kiveri a fejéből)
- Na rohanok. (További 10 perc ide oda szaladgálás, ajtócsapkodás, szekrénycsapkodás) elvittem a kulcsot, NA SZIA
.........
Nos ez az a pont ahol nehéz eldönteni, hogy áldd vagy átkozd az Eget, hogy egyke lettél. (áldod, mert eddig nem volt ilyen, átkozod meg nem szoktál hozzá)
4 órányi alvás (előtte is próbálkoztam, csak nem kaptam levegőt) után pont erre vártam. Ebből nem lesz visszaalvás.
Visszafut. Szüksége volt egy kis édességre, még jó hogy van egy kis dugi-sütije (amit maga elől rejteget). Csekkolja, hátha már valaki visszaírt, és elrepül.
Hát Kasia. Én így is szeretlek. Zsémbes vagyok, de azért hiányozni fogsz.
Adott egy vizsga. Neki, ma.
Felhúzza az ébresztőjét és elteszi messze messze.
Mindig zajos mikor fölkel, mindent azzal magyaráz, hogy egyke sosem kellett alkalmazkodnia. Oké. Mondja a másik egyke az ágyról.
Szóval van az ébresztőóra, aminek a hangja egy kibukás. Megszólal. Csörög öt percig, mire a kisasszony felébred, kibotorkál érte, elhúzza a függönyt, felkiált, hogy esik a hó (najó, ez az egy tényleg hírértékű volt, mert itt idén ez az első) majd mint aki jól végezte dolgát elmegy vissza aludni.
Háromnegyed órája ébren hánykolódom, mert tudom, hogy ha fölkel négyszer nekimegy a szekrénynek, földhöz vágja a hajkeféjét, maxhangerőn összecsukja a tükröt, hogy az ablakhoz vigye, mert ott jobba fény. A széket nem emeli fel, toszigálja a parkettán, háromszor felkel mert először a porpúdert, aztán a szempillaspirált majd a szájfényt rángatja ki a cipősdoboz aljáról.
Csoszog. Eszébe jut, hogy ha hazajött a vizsgáról és netalántán tanulni óhajt kedve, útban lesz a vasalóm, amit tegnap ő használt, és átteszi a polcra. Paff.
Csörgős zacsiból csokis gabonapelyhet eszik, mert az nem reggeli, ha nincs tálkában.
Kimegy a konyhába, az ajtót tárva nyitva hagyja, vizet forral, mosogat, közben hallom, hogy a portásbácsinak sok a dolga és hogy annak a lánynak aki most megy suliba el van kopva az egyik cipősarka és nyikorog a táskáján a csat.
Felforrt a kávévíz. Tudjátok, hogy amíg felkeveri kiskanállal az felér egy migrénnel? Most jön a cukor, konyhaszekrényajtó bumm-becsap.
Oké. Csoszogok, tehát vagyok, tehát jövök, hangos sóhaj, elhibázta, neki a szekrénynek JUUJ az a kávé forró volt!
Közben farkasordító hideg bömböl a folyosóról. Most jön a reggeli. Rántotta, kenyérszeletek, nutella, banán, meg mégiscsak jobb lesz tálkából az a gabonapehely.
Bekapcsolja a gépet, gépel, nevet, hangosan sóhajt. Igen, elment az első e-mail haza, "Ma is egy új nap van, édes már csak 11 és fél nap és újra te ölelsz."
Most elkezd enni. Ez egész csendes tevékenység, ilyenkor nag szükségem van a hallásomra, ilyen csöndben majdnem el is alhatnék, de nem szabad, mert rossz lesz felébredni.
Visszaesik pár falat a tányérba, a porcelánoz ütődik a kanál, újra gépel. "Szia Anya, legyen jó napod, képzeld a szomszédaink hajnali háromig viháncoltak. A szobatársam (a magyar) meg megfázott, alig kap levegőt és folyton párologtat a szobában. Ne aggódj, én jól vagyok. Mondd meg a Maminak, hogy már csak 10 nap (már 4 napja ezt mondjuk neki..) Puszilom Apát!"
Csoszogás.. hm.. van egy kis maradék a tegnapi spagettiből.. úgyis éhes vagyok, jó lesz egy kis kristálycukorral.
Ez az egész még pizsiben.
Ezek után már csak pontokban ismertetem a továbbiakat:
- mit vegyek fel?
- uramisten hogy néz ki a hajam!
- jé, az ott még nutella?
- csosz-csosz
- Dorina kölcsönadnád a.. mindegy, aludjál
- mit vegyek fel?
- Dorina mégis elvihetném azt a körömlakkot?
- oké, most kilakkoztam a körmöm, így nem lehet felöltözni
- Jó reggelt e-mail az unokatesónak (ha már úgysem tudok mást csinálni a körmeimmel)
- jé, maradt egy kis tészta a tál alján, kikaparom kanállal
- mit vegyek fel?
- kidobom a kukába a joghurtosdobozt, becsapom a ruhásszerkény ajtaját, kiöntöm a wcbe a rántotta maradékát, lehúzom
- elmosogatok a fürdőben, mert így nem kell kimenni a konyhába
- ú az a gonosz villa megint kiugrott a kezeim körül
- rohanás, csoszogás, kulccsörgés
- igen, ezt veszem fel
- basszus kihűlt a kávé
- nem baj, öntök rá forróvizet
- kulcs
- konyha
- random zajok
- kávé
- fogmosás folyó víznél de pohárból
- fürdőszobai szemetes
- Jé Te ébren vagy? Órára mégy? Jajj, bocsi, mindig elfelejtem, hogy te hétfőn szabad vagy. (bumm a bejárati ajtó) Dehát akkor miért keltél fel?
- Never mind. Képzeld tegnap elfelejtettem mondani, hogy a M.. egy orosz lánnyal randizik, aki a fb szerint csak 18! (hatásszünet) ÉéÉs az O... pedig egy fogorvossal aki alacsonyabb nála! (hatásszünet nélkül) Hát normálisak ezek? Kevesebb mint két hét és örökre hazamegyünk. Vagyis én örökre. (eszébe jut a lagzi) (gyors kiveri a fejéből)
- Na rohanok. (További 10 perc ide oda szaladgálás, ajtócsapkodás, szekrénycsapkodás) elvittem a kulcsot, NA SZIA
.........
Nos ez az a pont ahol nehéz eldönteni, hogy áldd vagy átkozd az Eget, hogy egyke lettél. (áldod, mert eddig nem volt ilyen, átkozod meg nem szoktál hozzá)
4 órányi alvás (előtte is próbálkoztam, csak nem kaptam levegőt) után pont erre vártam. Ebből nem lesz visszaalvás.
Visszafut. Szüksége volt egy kis édességre, még jó hogy van egy kis dugi-sütije (amit maga elől rejteget). Csekkolja, hátha már valaki visszaírt, és elrepül.
Hát Kasia. Én így is szeretlek. Zsémbes vagyok, de azért hiányozni fogsz.
2010. december 12., vasárnap
Koncert és hot dog
Miután leszálltam a vonatról nem haza indultam, hanem központba Rencsinek nadrágot venni.
Fújt a szél, törte a lábam a cipő, de kellő elszántsággal rendelkeztem a küldetés teljesítéséhez. (hú, ez minimum úgy hangzott mint egy dezodorreklám)
Miután megvettem neki a nacit, még mindig nem haza indultam, hanem bementem a színházba. Elmondtam, hogy külföldi vagyok és nem valószínű, hogy megértenék bolgárul egy színdarabot, tudnak-e valami zenéset ajánlani? Tudtak, aznap estére ingyenes koncertet, mondták az előadó nevét is, mondjuk nekem az aztán semmit se mondott.
Hazajöttem, gyorsan elújságoltam a híreket Kasiának, kantin, csokisfánk, zuhany felhívtam Jairát és már indultunk is.
Taxival mentünk, volt egy kis galiba. A portás épp nem akart beengedni egy lányt a koliba, mert nem volt meg a kék kártyája (az a belépőkártya) és így mi sem tudtunk kimenni az ajtón. Mivel kicsit késtünk, le sem csekkoltuk a taxit, hogy ez-e az, amit hívtunk, csak bevágódtunk és irány Horány. (vagyis a színház)
Nos, félúton a taxis csak megkérdezte, hogy kérdezhetne-e tőlem valamit. Hát, meglepett, hogy kérdezi, hogy kérdezhet-e, de belementem. - Ki hívta a taxit?- Én. - Hm.. Mert neki azt mondták, hogy férfi hívta, és mi határozottan három lány vagyunk. - (csönd) - Elmondanád, hogy melyik taxitársaságot hívtad? - Persze, Okétaxi.- Na itt a baki. De nem i értem miért hívjátok az okét, mi sokkal olcsóbban vagyunk.
És igaza volt. Sokkal olcsóbban jutottunk be a városba, kár, hogy nem félév elején történt ez a félreértés. :)
A színházterem - mivel a koncert ingyenes volt, nagyon zsúfolt volt. Ha lett volna csillár, arról is emberek lógtak volna le.
Hmm.. az énekesnőt (már amennyit láttam belőle) Szűcs Judithoz hasonlítanám. Korban és külsőben is. A dalai is olyan jellegűek voltak és mindenki nagyon örült neki.
A színházat nyilvánvalóan nem fűtik, meleg nem is volt, csak fülledt és büdös (annyi ember egy helyen..). Mi valamennyire kiöltöztünk, a többiek alapvetően olyan adidas melegítő szinten.
Látni esélyünk nem volt, a fent említett tulajdonságokat az alábbi módon sikerült megfigyelnem: Ha már itt vagyok, ugye jó lenne nem csak hallani, hanem kicsit látni is, ezért mikor megpillantottam egy talpnyi területet a mellettem lévő lépcsőn (megjegyzem ezt a talpnyi területet a koncert közepén pillantottam meg, mert addig rajta ültem) szóval elhatároztam, hogy ráhelyezem a talpam és lesz ami lesz. Lett is. Leestem. De nem az a feladós fajta vagyok, újra feltettem a talpam, és ekkor az ott álló 170kg-s néni elkapta a vállam, jó szorosan magához ölelt és ezáltal láthattam, hogy mi is történik a színpadon. Egy gitáros, meg egy 50 körüli szőkített kissé meghízott énekesnő. Okés, megkértem a nénit, hogy tegyen vissza a földre, ezt megtette, majd ebben a pillanatban kiszúrta magának Jairát és vele is megtette ugyanezt. Jaira után Kasia következett, ennél a résznél Jairával igencsak jókedvünk lett, Kasia kicsit viszolyog az idegenektől, pláne ilyen közelről. Miután a néni őt is készségsen lerakta az alább beszámolót hallgathattuk meg: úúú láttátok mekkora magassarkúja van? Biztos azért nem vettétek észre mert tiszta ezüst és az a glitteres ruha, meg a smink.. - Namármost mi a harmadik emelet leghátsó sorából ezt nem láttuk, de Kasia ugyanonnan kiszúrta.
Miután igen unalmas volt a büdös hidegben állni és zenét hallgatni, Jairával arra jutottunk, hogy kicsit feldobjuk az estét, és egy ghospelkórust megszégyenítő tapsolásba és táncolásba kezdtünk, illetve hangosan énekeltük a dalokat, amiket akkor hallottunk először. Ezzel elértük, hogy az előttünk álló 4 sorból az emberek olyan 5 perc leforgása alatt kimentek a folyosóra, de a maradék 3 sort az igazi keménymag képezte, valószínűleg az is motiválta őket, hogy ők már láttak is valamit, szóval ők maradtak. További 4 dal után kimondtam a kulcszót: HOT DOG!
És futva távoztunk a helységből az első hot-dogos irányába, ahol persze pont nem volt hot-dog. Nagyon hideg volt, megbeszéltük, hogy otthagyjuk Kasiát a hot-dogtalan hot-dogosnál (ő ugyanis beérte egy sajtos melegszenyával) és 3 percen belül visszatérünk hot-doggal.
A következő hot-dogosnak elfogyott a virslije, így megkerültük a tömböt és a másik irányból mentünk vissza Kasiához, aki a szemünk láttára elindult utánunk az ellenkező irányba. Futni hideg volt, kiabáltunk, de Kasia köztudottan nem hall meg semmit, szóval jó sok fagyos séta után találtuk meg egymást újra.
Taxi, hazaérkeztünk, itt is van hot-dogos, mire beértünk nekem elment az étvágyam (tipikus) szóval Jaira evett egy hot-dogot és hazatértünk a mi jó meleg szobánkba. Kivasaltam Jaira haját, és kisminkeltem, majd elkészítettem róla élete első fotósorozatát, amin nem grimaszol. Maga is meglepődött, hogy milyen kulturáltan néz ki rajta és szerintem tetszettek neki a képek. :)
Mivel a szomszédok Olájának randija volt és elvitte a kulcsot, így hiába futottunk bele a másik két (dühöngő) lengyel kislányba, nem jutottunk hozzá a bornyitójukhoz, így csak kívülről csodáltuk a borosüveget.
Hát.. mindent összevetve jó este volt, ez az első alkalom, hogy teával ünneplünk egy vizsgát. :)
Fújt a szél, törte a lábam a cipő, de kellő elszántsággal rendelkeztem a küldetés teljesítéséhez. (hú, ez minimum úgy hangzott mint egy dezodorreklám)
Miután megvettem neki a nacit, még mindig nem haza indultam, hanem bementem a színházba. Elmondtam, hogy külföldi vagyok és nem valószínű, hogy megértenék bolgárul egy színdarabot, tudnak-e valami zenéset ajánlani? Tudtak, aznap estére ingyenes koncertet, mondták az előadó nevét is, mondjuk nekem az aztán semmit se mondott.
Hazajöttem, gyorsan elújságoltam a híreket Kasiának, kantin, csokisfánk, zuhany felhívtam Jairát és már indultunk is.
Taxival mentünk, volt egy kis galiba. A portás épp nem akart beengedni egy lányt a koliba, mert nem volt meg a kék kártyája (az a belépőkártya) és így mi sem tudtunk kimenni az ajtón. Mivel kicsit késtünk, le sem csekkoltuk a taxit, hogy ez-e az, amit hívtunk, csak bevágódtunk és irány Horány. (vagyis a színház)
Nos, félúton a taxis csak megkérdezte, hogy kérdezhetne-e tőlem valamit. Hát, meglepett, hogy kérdezi, hogy kérdezhet-e, de belementem. - Ki hívta a taxit?- Én. - Hm.. Mert neki azt mondták, hogy férfi hívta, és mi határozottan három lány vagyunk. - (csönd) - Elmondanád, hogy melyik taxitársaságot hívtad? - Persze, Okétaxi.- Na itt a baki. De nem i értem miért hívjátok az okét, mi sokkal olcsóbban vagyunk.
És igaza volt. Sokkal olcsóbban jutottunk be a városba, kár, hogy nem félév elején történt ez a félreértés. :)
A színházterem - mivel a koncert ingyenes volt, nagyon zsúfolt volt. Ha lett volna csillár, arról is emberek lógtak volna le.
Hmm.. az énekesnőt (már amennyit láttam belőle) Szűcs Judithoz hasonlítanám. Korban és külsőben is. A dalai is olyan jellegűek voltak és mindenki nagyon örült neki.
A színházat nyilvánvalóan nem fűtik, meleg nem is volt, csak fülledt és büdös (annyi ember egy helyen..). Mi valamennyire kiöltöztünk, a többiek alapvetően olyan adidas melegítő szinten.
Látni esélyünk nem volt, a fent említett tulajdonságokat az alábbi módon sikerült megfigyelnem: Ha már itt vagyok, ugye jó lenne nem csak hallani, hanem kicsit látni is, ezért mikor megpillantottam egy talpnyi területet a mellettem lévő lépcsőn (megjegyzem ezt a talpnyi területet a koncert közepén pillantottam meg, mert addig rajta ültem) szóval elhatároztam, hogy ráhelyezem a talpam és lesz ami lesz. Lett is. Leestem. De nem az a feladós fajta vagyok, újra feltettem a talpam, és ekkor az ott álló 170kg-s néni elkapta a vállam, jó szorosan magához ölelt és ezáltal láthattam, hogy mi is történik a színpadon. Egy gitáros, meg egy 50 körüli szőkített kissé meghízott énekesnő. Okés, megkértem a nénit, hogy tegyen vissza a földre, ezt megtette, majd ebben a pillanatban kiszúrta magának Jairát és vele is megtette ugyanezt. Jaira után Kasia következett, ennél a résznél Jairával igencsak jókedvünk lett, Kasia kicsit viszolyog az idegenektől, pláne ilyen közelről. Miután a néni őt is készségsen lerakta az alább beszámolót hallgathattuk meg: úúú láttátok mekkora magassarkúja van? Biztos azért nem vettétek észre mert tiszta ezüst és az a glitteres ruha, meg a smink.. - Namármost mi a harmadik emelet leghátsó sorából ezt nem láttuk, de Kasia ugyanonnan kiszúrta.
Miután igen unalmas volt a büdös hidegben állni és zenét hallgatni, Jairával arra jutottunk, hogy kicsit feldobjuk az estét, és egy ghospelkórust megszégyenítő tapsolásba és táncolásba kezdtünk, illetve hangosan énekeltük a dalokat, amiket akkor hallottunk először. Ezzel elértük, hogy az előttünk álló 4 sorból az emberek olyan 5 perc leforgása alatt kimentek a folyosóra, de a maradék 3 sort az igazi keménymag képezte, valószínűleg az is motiválta őket, hogy ők már láttak is valamit, szóval ők maradtak. További 4 dal után kimondtam a kulcszót: HOT DOG!
És futva távoztunk a helységből az első hot-dogos irányába, ahol persze pont nem volt hot-dog. Nagyon hideg volt, megbeszéltük, hogy otthagyjuk Kasiát a hot-dogtalan hot-dogosnál (ő ugyanis beérte egy sajtos melegszenyával) és 3 percen belül visszatérünk hot-doggal.
A következő hot-dogosnak elfogyott a virslije, így megkerültük a tömböt és a másik irányból mentünk vissza Kasiához, aki a szemünk láttára elindult utánunk az ellenkező irányba. Futni hideg volt, kiabáltunk, de Kasia köztudottan nem hall meg semmit, szóval jó sok fagyos séta után találtuk meg egymást újra.
Taxi, hazaérkeztünk, itt is van hot-dogos, mire beértünk nekem elment az étvágyam (tipikus) szóval Jaira evett egy hot-dogot és hazatértünk a mi jó meleg szobánkba. Kivasaltam Jaira haját, és kisminkeltem, majd elkészítettem róla élete első fotósorozatát, amin nem grimaszol. Maga is meglepődött, hogy milyen kulturáltan néz ki rajta és szerintem tetszettek neki a képek. :)
Mivel a szomszédok Olájának randija volt és elvitte a kulcsot, így hiába futottunk bele a másik két (dühöngő) lengyel kislányba, nem jutottunk hozzá a bornyitójukhoz, így csak kívülről csodáltuk a borosüveget.
Hát.. mindent összevetve jó este volt, ez az első alkalom, hogy teával ünneplünk egy vizsgát. :)
December 8
Először is tisztázzuk, hogy pontosan mi is az a december 8.
Studentski pzanik, de ez mit is takar.
A bolgár diákünnep egy iskolaszüneti nap (gyakorlatilag az ünnepet követő napokkal egyetemben), ezen a napon sok diák elutazik baráti társaságokkal, és ünnepelnek. Mindenki mindenkinek boldog ünnepet kíván és a boltokból elfogy az alkohol.
Én egy osztály-buli szerű dologba voltam hivatalos a bolgár oroszcsoportom fiúival Sandanskiba, de nem voltam agyoninformálva.
Még december 8.-án is csak vártam, csak vártam, hogy hívjanak az osztálytársaim.
Én senki számát nem tudtam a csapatból. (Chavdarnak új száma lett mióta nem beszélünk és amúgy sem volt hivatalos a buliba)
Hát, ha nem hívnak maradok Szófiában, gondoltam lesz itt pár koncert, utána meg Reniéknél buli.
Délután kettőkor Szófiában Studentski gradban (az a diáknegyed) söprűket nézegettünk Renivel, mikor csörgött a telefonom.
Valentin. Hogy menjek Sandanskiba most.
Zsír.
Hát megyek.
Szófiában viszont annyira nem könnyű az elindulás. Először is folytattuk amit elkezdtünk, bevásároltunk. Aztán érzékeny búcsú, elbuszoztam Elenához, összepakoltam, elindultam "hazafelé". Csakhogy nálam maradt Elena bérlete. A szokásosnál hosszabb utam lett, rájöttem, hogy nagyon nehezen jutok vissza Elenához és Renihez is. Végül iránynak állatam, kifogtam Szófia vélhetőleg legolcsóbb taxiját eljuttattam Rencsihez Elena bérletét és elvágtattunk a buszállomásra. Ami ugyanott van mint a nemzetközi buszállomás és a főpályaudvar. Mint megtudtam Sandanski és Blagoevgrad között beszakadt az út, nincs buszons nincs autós közlekedés. Csak a vonat, amit 5 percen múlt, hogy lekéstem, másik nincs. Zsír. Ezt délután 5kor megtudni tényleg szuper.
Nos mi is a teendő? Persze mire körbekérdeztem, addigra lekéstem az 5 órási buszt is, sebaj Dosztojevszki szórakoztat. (vagy legalábbis olvastat :)
6 órási busz. Leülök a sofőr számára fenntartott helyre (fő az önbizalom) és elkezdtem a sztorit.
Hogy ugye ez az első és utolsó praznikom, és jajjaj nekem muszáj eljutnom Sandanskiba. Siralmaim az átlagnál kicsit hangosabbra sikerültek, így a sofőr és a busz elejében ülő utasok fele sürgős telefonálásba fogtak, hogy jajj szegény kislány, mi lesz vele, ha Blagoevgradban reked.
Találtak nekem egy vonatot, ami hajnal 1kor indul Blagoevgradból, az addig tartó időintervallumra kaptam ajánlatokat (lsd: van egy üveg rakijám, gyere el hozzánk, vendégek lesznek, majd csak megisszuk.. stb). Bevallottam, hogy Blagoevgradban lakom, és hogy van egy üveg vodkám, ezek után már mindenki mindent értett. :)
Szóval ekkor még valami fura történt, újra csörgött a telefonom.
Valaki, bemutatkozott, de pont a nevét nem hallottam, osztálytársam. (igazából ha hallottam volna a nevét sem biztos állt volna össze a kép) Szóval, rábeszéltem (mint utóbb megtudtam Emánuelt) hogy jöjjön velem egykor Sandanskiba (fene vonatozik egyedül). Megbeszéltük, hogy egy óra múlva újratárgyaljuk a dolgot. Egy óra múlva Emanuel rábeszélt, hogy maradjak vele és a lökött barátaival Blagoevgradban. Hát.. nem kellett sokáig győzködnie. :)
Studentski pzanik, de ez mit is takar.
A bolgár diákünnep egy iskolaszüneti nap (gyakorlatilag az ünnepet követő napokkal egyetemben), ezen a napon sok diák elutazik baráti társaságokkal, és ünnepelnek. Mindenki mindenkinek boldog ünnepet kíván és a boltokból elfogy az alkohol.
Én egy osztály-buli szerű dologba voltam hivatalos a bolgár oroszcsoportom fiúival Sandanskiba, de nem voltam agyoninformálva.
Még december 8.-án is csak vártam, csak vártam, hogy hívjanak az osztálytársaim.
Én senki számát nem tudtam a csapatból. (Chavdarnak új száma lett mióta nem beszélünk és amúgy sem volt hivatalos a buliba)
Hát, ha nem hívnak maradok Szófiában, gondoltam lesz itt pár koncert, utána meg Reniéknél buli.
Délután kettőkor Szófiában Studentski gradban (az a diáknegyed) söprűket nézegettünk Renivel, mikor csörgött a telefonom.
Valentin. Hogy menjek Sandanskiba most.
Zsír.
Hát megyek.
Szófiában viszont annyira nem könnyű az elindulás. Először is folytattuk amit elkezdtünk, bevásároltunk. Aztán érzékeny búcsú, elbuszoztam Elenához, összepakoltam, elindultam "hazafelé". Csakhogy nálam maradt Elena bérlete. A szokásosnál hosszabb utam lett, rájöttem, hogy nagyon nehezen jutok vissza Elenához és Renihez is. Végül iránynak állatam, kifogtam Szófia vélhetőleg legolcsóbb taxiját eljuttattam Rencsihez Elena bérletét és elvágtattunk a buszállomásra. Ami ugyanott van mint a nemzetközi buszállomás és a főpályaudvar. Mint megtudtam Sandanski és Blagoevgrad között beszakadt az út, nincs buszons nincs autós közlekedés. Csak a vonat, amit 5 percen múlt, hogy lekéstem, másik nincs. Zsír. Ezt délután 5kor megtudni tényleg szuper.
Nos mi is a teendő? Persze mire körbekérdeztem, addigra lekéstem az 5 órási buszt is, sebaj Dosztojevszki szórakoztat. (vagy legalábbis olvastat :)
6 órási busz. Leülök a sofőr számára fenntartott helyre (fő az önbizalom) és elkezdtem a sztorit.
Hogy ugye ez az első és utolsó praznikom, és jajjaj nekem muszáj eljutnom Sandanskiba. Siralmaim az átlagnál kicsit hangosabbra sikerültek, így a sofőr és a busz elejében ülő utasok fele sürgős telefonálásba fogtak, hogy jajj szegény kislány, mi lesz vele, ha Blagoevgradban reked.
Találtak nekem egy vonatot, ami hajnal 1kor indul Blagoevgradból, az addig tartó időintervallumra kaptam ajánlatokat (lsd: van egy üveg rakijám, gyere el hozzánk, vendégek lesznek, majd csak megisszuk.. stb). Bevallottam, hogy Blagoevgradban lakom, és hogy van egy üveg vodkám, ezek után már mindenki mindent értett. :)
Szóval ekkor még valami fura történt, újra csörgött a telefonom.
Valaki, bemutatkozott, de pont a nevét nem hallottam, osztálytársam. (igazából ha hallottam volna a nevét sem biztos állt volna össze a kép) Szóval, rábeszéltem (mint utóbb megtudtam Emánuelt) hogy jöjjön velem egykor Sandanskiba (fene vonatozik egyedül). Megbeszéltük, hogy egy óra múlva újratárgyaljuk a dolgot. Egy óra múlva Emanuel rábeszélt, hogy maradjak vele és a lökött barátaival Blagoevgradban. Hát.. nem kellett sokáig győzködnie. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)