Egyre nehezebb..

Most jött egy e-mail egy kedves csoporttársamtól, Ljubkától. Azt írja, hogy nagyon szomorú, hogy elmegyek, valahogy azt remélte, hogy még legalább egy kicsit maradok. Azt írta, hogy mikor az ember megszokja maga körül mások jelenlétét, akkor utána nagyon rossz az az űr, amit otthagyunk, és hogy örül, hogy megismerhetett.
Drága Ljubka! Én is nagyon örülök. Ez a levél nagyon jól esett. Nagyon kedvelem Ljubkát, tudtam, hogy ő mindig csodált, azt gondolom azért mert beszélek pár nyelven. (ő egyelőre inkább csak bolgárul) Hm.. bevallom tőle erre mégsem számítottam.

Valahogy még mindig az jár a fejemben, hogy nem hagytam nyomot magam után... talán mégis?

Talán nem nagy dolgokban kellene mérni a létezést.. talán nem attól lesz az ember valaki, hogy népszerű, hanem attól, hogy van akiben tényleg nyomot hagy és nem azért amit tett, hanem azért aki volt.