Számadás

Hazaértem.
Teljesen.
Tegnap megérkeztek a csomagjaim, ma megpróbáltam nekik helyet csinálni a szobámban.

Hazaértem, életem eddigi legnagyobb kalandja zárult le tegnap egy Boban Markovic koncerttel.
Az eltelt hónapok alatt sok minden megváltozott és én is sokat változtam.
Felnőttem. Ez most nem egy 15éves felelőtlen kijelentése, ezzel senkinek semmit nem akarok bizonyítani. Ez csak úgy megtörtént.
Nem voltak céljaim, mikor belefogtam az egészbe. Ez az egész utazás nem arról szólt, hogy "Most aztán keresek egy csomó pénzt" vagy, hogy "Jajj de jól meg fogok tanulni oroszul/ bolgárul". Ezeket a dolgokat az erasmus és a munka melléktermékének tekintettem, amelyek ha sikerülnek örülök, ha nem, az hidegen hagy. Talán sikerültek, talán nem, erről nehéz nyilatkozni, oroszul megtanulni biztosan nem sikerült, a bolgárom már lényegesen jobb, pénzt többet is megtakaríthattam volna, meg többet is elszórhattam volna, jó, hogy maradt, jó, hogy nem kellett spórolnom.
Az egész nem erről szólt.
De akkor miről?
Én sem tudtam, talán már sejtem.
A másról.
Arról, hogy kiszakadjak a hétköznapokból, hogy valami olyan történjen velem, ami elgondolkodtat, talán megértőbbé érzékenyebbé tesz. Bevallom őszintén, amikor kiutaztam nem Bulgária érdekelt. Az érdekelt, hogy milyen ott, ahol nem azt érzed, hogy másoktól függsz. Önálló keresetet akartam, nem csak azt, hogy ne kelljen másoktól pénzt kérnem, hanem azt is, hogy ne mások fizessék a rezsit ott ahol lakom, hogy ne más tegye tele a hűtőt. Az, aki ezt megengedheti magának, megteheti, hogy maga döntsön olyan kérdésekben, amelyekben sok más ember szívesen befolyásolna.
Távol voltam a szeretteimtől. Hiányoztak.
Viszont egyszer sem volt honvágyam. Akkor sem, mikor Szozopolból átköltöztem Napospartra, akkor sem, mikor Szófiából egyedül jutottam el Blagoevgradba, ahol először senkit sem ismertem.
Volta nehezebb pillanataim. Mikor Anya hazautazott Szozopolból és nem tudtam, hogy mikor láthatom újra. Vagy amikor a szezon végén megérkeztek a munkámra vonatkozó panaszlevelek. Nem volt könny, mikor kibékültem Jairával, vagy mikor Chavdarnak el kellett mondanom, hogy nem maradok. Ezeknek voltak nem apró következményei, Jairával egy hónapig nehezen beszéltünk ez után, Chavdar azóta sem szólt hozzám..
Viszont a legnehezebb hazajönni volt.

Útközben alakultak a céljaim. Azt, hogy mit várok az erasmustól, és mit akarok kihozni belőle spontán döntöttem el, de ragaszkodtam hozzá.
Egy szupermarketen találtam egy képeslapot, amin öt fénykép volt. Plovdiv, Tarnovo, Neszebár, Szófia és a Rilai Kolostor. Tetszett a képeslap, látni akartam az összes helyet. Ez adott erőt ahhoz, hogy egy esős napon egyedül elutazzak Tarnovoba. Néha pont az apróságok számítanak. Egy 50 sztotinkás képeslap.
Nem mondhatnám, hogy "Az erasmusomból kihoztam amit lehet." Kirándulhattam volna többet, sokkal jobban megtanulhattam volna bolgárul, ha többször utaztam volna Szófiába több külföldi barátom lett volna, és így tovább. De ez nem lényeg. Én akkor így gondoltam jónak, vagy legalábbis így tettem.

Most itt az ideje, hogy számot adjak arról, hogy mire jutottam a magányban, mit is mondott nekem a saját hangom.
November is lett, mire letisztult minden. Akkor már éreztem, hogy nemsokára haza kell mennem és tudtam, hogy bármit megtennék ez ellen. Minden porcikám menekülni akart. Már tudom mi elől.
Az az élet, amitől én a legjobban félek, az a legjobb dolog, amit ma egy szülő adhat a gyerekének. Fényes karrier egy nagy cégnél. Jó fizetés. Ezért kell nekünk a nyelvtudás, ezért hajtunk az egyetemen a mesterképzésért, ez a lehetőség motivál mindenkit, aki nyelveket vagy gazdaságot tanul ma.
A tény, hogy egyszer majd a Benckiser, Nokia, Ericson, Henkel, Bosch vagy bármelyik hasonló mamutcég dolgozója lehet, sok mindenkit lázba hoz. Engem is. De fordítva. Én nem fogok 300ezeres fizetésért sem kifordulni magamból. Nekem ilyen munka nem lesz az életem. Nem akarok tízre járni és hatkor vagy később végezni, nem akarok tízig túlórázni azért, hogy még több pénzt csináljak, és hogy majd okos statisztikusok kiszámolják, hogy ennek az embernek havi x-et adunk, de 4x-et termel nekünk. Engem állásinterjún senki ne faggasson arról, hogy szeretnék-e kisbabát a közeljövőben, és 40 évesen ne keressenek kifogásokat a felmondásra azért, mert kiöregedtem. Nem fogok egy multicég miatt 37 évesen szülni, nekem nem kell ez a fényes jövő.
Persze Dorina. Könnyű ezt mondani. Lehet, hogy amúgy sem ez várt volna rád. Lehet, hogy Te nem kellettél volna a Henkelnek, és másis azzal dobálódzol, hogy a Henkel nem kell neked. Félsz.
Nem félek. Undorodom.
Nem arról van szó, hogy ne lennék képes többet tanulni. Arról van szó, hogy az a karrier amit ezzel kaphatok nem motivál. Én ezért a jövőért egy szalmaszálat sem teszek keresztbe.
Persze Dorina. Mert nem vagy éhes. Egy kisboltban is lehetsz eladó, ha nem válik valóra az álmod. Szerinted majd ha hetvenezret keresel nem fogsz arra a pár túlórára más szemmel nézni? Hülye főnökök mindenütt vannak.
Lehet. Sőt biztos. De van egy álmom, van egy tervem és azt gondolom, hogy más nem fogja helyettem valóra váltani. Ha most nem állok fel és indulok el azon az úton, akkor soha sem fogok. Nem vagyok hülye. Nem vágok el minden szálat ami az előző életemhez köt. De pánik fog el, ha arra gondolok, hogy esélyt sem adtam annak amit szeretnék, csak hagytam beteljesülni valamit, amiben a legkevésbé sem voltam biztos.

Az akarok lenni aki akkor voltam mikor az akartam lenni aki most vagyok. Vagy még az sem.

Én nem az a fajta lány vagyok aki elszenvedi az életet. Nem csak a mennyiség, de a minőség is számít.
Úgy érzem, hogy nem volt hiba a Szláv Intézetben tanulni, mert ezek alatt az évek alatt megbizonyosodhattam arról, hogy azt akarom amit régen akartam.

Művész vagyok.
Nevessetek ki, akkor is így lesz.
Nem színművész, vagy nem képzőművész, simán művész. Kreatív vagyok, alkotni akarok, mindenhol valamit. Dekorálok, rímelek, az eszembe vések pillanatokat, amelyeket később előidézek és megörökítek. Fotózok. Nem csak fényképezővel, az elmémmel.
Én többre vagyok képes annál, mint hogy egy irodában üljek és papírmunkázzak, vagy fontos telefonhívásokat bonyolítsak le.
Majd meglátjuk.
Ezt kaptam tőled Erasmus.
Bátorságot ahhoz, hogy megpróbáljak végre az lenni aki mindig is voltam.
Ámen.