Walk to remember

Kezdődik. Kezdőik a vége.
Minden nap elköszönök a csirkelevestől a menzán. A csirkelevestől, amit nyár elején még megvetettem. Hiányozni fogsz csirkeleves. Egészben van benne a bors és hideg.. mégis nehéz lesz nélküle.
Hideg a szobánk, nem jó a hősugárzó. Négy zokni és három pulcsi sem védett meg, ismét megfáztam.
Kívülálló vagyok, soha sem leszek bolgár. Beszélek, hallgatok, mosolygok, itt tényleg élek, mégsem fogok innen hiányozni. Kezdődik a vége. A számadás.

Tudom mit nyertem, tudom mit vesztettem. Tudom, hogy megérte.

Hazamegyek oda, ahol szeretnek, onnan ahol szeretnek. Hazamegyek oda, ahol a mamám és a tatám csigatésztát pödörnek, ahol aranyló karikák úsznak a tyúkhúsleves tükrén, oda, ahol reggelente a meleg fényes konyhában majd mézes teát kortyolgatok anyukámmal és nézzük az ablakból a havas tujákat. És kimegyek majd Mártélyra Kálmánnal, és majd nyafogok neki, hogy milyen hideg van és majd kinevet, hogy ez a tél és majd elbiciklizek Dorottyához, aki ilyenkor mindig süt valamit, végignyújtózom Orsi ágyán és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy vagy nekem és egy hangulatos kávézóban két frappé után megváltjuk Flórával a világot. Majd kimegyek a kutyával a rétre és amíg ő önfeledten szaladgál, addig én lovakról ábrándozok és mikor a karácsonyi ajándékaimat csomagolom végigfekszik majd a macska a csomagoló papíron, hogy inkább vele foglalkozzak.
És ha elég erős leszek, majd bemegyek Szegedre, mert ott mindenki szeret és mindenkit szeretek és elmegyek Katihoz meg Jancsihoz, meg vissza a koliba..
Minden olyan lesz, mint régen és lesznek dolgok, amelyek nem csak kívülről.

De valahol. Bennem él még Vester Vested, itt él még a Németh László Gimi, ahol 12 évet tanultam. Ha lefekszem aludni, behunyom a szemem és hallom, amit akkor hallottam mikor a Péczeli Attila Zeneiskola folyosóján órára vártam. Szemben zongoraóra, Bach, kicsit balra ének óra, magyar nóták, balra épp nincs óra, a tanár beleénekel egy áriába amit holnap majd a színházban ad elő, a folyosó túlvégén fuvola-kiabál a tanárnő: "A ritmusra figyelj Kata!", hegedű (nagyon hamis), már nem hallod mit játszanak, jobbra kicsit halkabban cselló óra megy, a földszintről felhallatszik a dob. Összefolyik az egész, egy zene lesz belőle, ez az ami hiányzik, ezer koncertre elmehetsz ezt nem hallod másutt.
Ide, ezek közé az emlékeim közé teszem majd be Blagoevgradot. Most pont olyan, mint amilyennek képzeltem. Hófödte csúcsok, hófehér fények, mintha mindig is ide vágytam volna. Ennek így kellett lennie.
El kellett jönnöm, hogy találkozzunk. Találkoztunk, találkoztam. Magammal. Együtt megyünk haza, remélem, hogy soha többet nem hagysz el. Dorina.

Pénteken buszra ülök. Sírni is fogok, ismerem már ennyire magam. Addig sétálok, emlékszem a szépre, a jóra. Mióta kihúzom magam és emelt fővel járok, látom, hogy a csirkék estére felrepülnek az öreg tölgyre, látom, hogy két gyerekcipő lóg a villanypóznáról.

Már kicsit ez is én vagyok. Ha ide visszajövök vajon újra idegen leszek? Nem akarom tudni.

Mindent köszönök Blagoevgrad. Mindent.